Markó Attila:

Az én jelöltem

2014.08.24. | államelnök-választás
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Markó Attila:

Az én jelöltem

Jó ideje ugrál a tollam az asztalon, már-már írná is le az államelnök-jelölésről kialakult gondolataimat. Kelemen Hunort nem két napja ismerem, bár lehet, hogy nem is eléggé régóta ahhoz, hogy itt most jogot formáljak egyfajta betűkbe öntött portré kaligrafiálására. De vannak bennem olyan egyszerű érzések, amelyek nem is a politikusról, hanem egyszerűen csak Hunorról, az emberről  szólnak – azokról a végtelennek tűnő pillanatokról, amelyek jelentősen befolyásolják az életem. Talán az övét is valamelyest. Mert Kelemen Hunor is emberből van, és minden bizonnyal épp ezért szúrja azok szemét, akik például az „egyetlen magyar jelölt” hazugságát hintik. És lehetséges, hogy azért is érzem fontosnak beszélni róla, mert még elevenen él bennem egy másik politikai átverés, a híres 6-3 története, amely épp ma azért aktuális, mert közel két év után azoknak is kezd derengeni a hajnal, akiket akkor mendemondákkal becsalogattak egy megosztó, butító játékba.

Na de most nem ez utóbbiakkal akarok foglalkozni – ezekről már rögtön a parlamenti választások után megírtam a véleményem –, hanem egy olyan emberről, akit én magamban mindig jóbarátomnak érzek, de akinek ezt így még soha nem volt alkalmam elmondani.

 

Mondám, hogy villannak bennem végtelennek tűnő pillanatok és egyszerű, emberi érzések. Meg vagyok győződve, hogy a mai politikai életben épp ez az, amit rendszeresen elfelejtünk kimondani. Pedig én azt látom, hétköznapi emberek közt járva Sepsiszentgyörgyön, hogy a piacon vásárló néni, vagy a taxisofőr, de akár a múzeumkerti kultúrabarát fiatal is lassan épp azért távolodik el a politikusoktól és a politikától, mert az kezd végleg megszűnni emberközelinek lenni. A választó, akinek már elege van a tévéshow politikából és a mesemondásból, az már az emberre kíváncsi.

 

Emlékeimből felvillan egy fotó: állatvásár vagy szarvasmarha kiállítás lehetett, gazdák könyökölnek egy fakerítésen és Kelemen Hunorral beszélgetnek. Mindegyik „szereplő” arcáról azt olvasom le, hogy őszintén beszélgetnek a gondokról, lehetőségekről. De ebben a fotóban épp az a megkapó, hogy az emberi közelséget örökíti meg.

 

Mert Kelemen Hunor ilyen ember. Úgy tud közel lenni az emberekhez, hogy azzal gyermekkorát éli újra. Úgy tudja megszorítani egy kérges tenyerű falusi ember kezét, hogy abban a kézszorításban nem a kampányoló politikus, hanem a barát, koma, cimbora van benne. Még akkor is, ha vasalt, világoskék aprócsíkos, mandzsettás ing van rajta az izzadt, feltűrt ujjú ing helyett.

 

Mintha a tegnap történt volna: azon a kongresszuson, amikor az RMDSZ elnökévé választottuk, azt mondtam: én azt a szövetséget szeretem, amely meglátja minden magyar ember mosolya mögött a szomorúságot, és figyelni tud rá. Azt a szövetséget szeretem, amely nem lehajol az emberekhez, hanem azokkal egyenlő magasságból látja a világot. És ennek a szövetségnek ilyen elnököt kívánok: aki elsősorban ember. Néhány órára Kelemen Hunor életének egyik legizgatottabb pillanatának lehettem a szemtanúja: egy pohár vizet kért meghatódottan. Ettől a pillanattól bújt végleg a bőröm alá…

 

Politikus kollégáim közül minden bizonnyal neki volt az egyik legtisztább üzenete, amikor az „egyenes beszéd” hírnökévé vált. Ez az, amit addig egyre ritkábban tapasztaltunk, és most valaki végre felvállalta. Nem szabad az embereket félrevezetni, hitegetni, hamis mosolyokkal rájukbiccenteni. A politikából való kiábrándultság olyan mélységű, hogy el kell teljen még egy kis idő, míg ezt a típusú magatartást el is hiszik az emberek. Ám még mindig jobb, ha kétkedve is fogadják ezt tőlünk, mintsem 6-3 típusú hazugságokkal, félrevezető ígéretekkel ámítani őket. Az az egyenes beszéd, amikor Kelemen Hunor nem azt mondja az embereknek, hogy „tessvérek, most megoldjuk az autonómiát”, hanem amikor tényszerűen elmondja az ahhoz vezető út minden elemét, és hozzáteszi: „aki mást mond, az vagy nem tudja mit beszél, vagy szándékosan félrevezeti az embereket”. Az emberekben nem a királyfinak fehér lovon való eljövetelét kell hirdetni, hanem olyan reális életfeltételeket kell teremteni, amelyek által a királyfi fehér lovon nem más, mint maga az élhető jövőkép. Ezt lehet székelyföldi autonómiának, partiumi önrendelkezésenek, szórványmagyarság megmaradásának, vagy bárminek nevezni.

 

Végtelennek tűnő pillanatokat emlegettem az elején. Olyasmikre is gondoltam, mint például azok a pár perces beszélgetések vagy üzenetváltások, amik az idegtépő perem állásáról, fejleményeiről szólnak. Félszavakból is tudom, hogy mennyire őszintén érdekli mindaz ami ekörül történik, és emberként aggódik. És mindketten érezzük, hogy neki is óriási szerepe van abban, hogy ma még mindezek ellenére talpon vagyok. Érdeklődik, követi, figyeli. Ahogy odafigyel mindenre és mindenkire. Ezért is beszéltem a legutóbbi kongresszuson a szolidaritásról, egymás melletti kiállásról. Mert Kelemen Hunor a szolidaritás embere is. Nem üres lózung nála az a szó, hogy „együtt”.

 

A pillanatok pörögnek tovább, a határozott, de csendes Kelemen Hunor is ismerős kell legyen mindenkinek. Én nem hallottam még kiabálni – bár ez még nem jelenti azt, hogy nem is tud. Tud viszont félig viccesen, félmondatokból úgy odafricskázni, hogy attól szívesebben néznéd jó mélyen a bányászbéka ülepét.

 

Leírhatnám még azt a tekintetét, ahogy lánya fotóját mutatja mosolyogva, vagy ahogy csendben elidőz egy-egy jó vers vagy irodalomkritika olvasásán. Ezeket a pillanatokat viszont meghagyom neki, mert tudom, hogy ezekből több járna neki, mint amennyi jut…

 

Na de mit is akartam én mindezzel elmondani?

 

Azt, hogy miközben elmondjuk, mennyire fontos, hogy saját államfőjelöltünk legyen, vagy azt, hogy a magyar közösség üzenetét kell közvetítenie, vagy azt, hogy el kell mondanunk ezúton is a véleményünket saját jövőnk alakításáról – nos eközben mindig gondoljunk arra is, hogy Kelemen Hunor, vagy egyszerűen Hunor, mindezek mellett egy közöttünk élő ember. És a legtöbben joggal kíváncsiak arra, hogy mi bújik meg a politikus fényképe mögött. Milyen az öröme, milyen a bánata, mit csinál a gyermeke, éppen mit olvas, vagy hova megy kirándulni. Az a jó politikus, akinek ezt az emberi oldalát kedvelik meg igazán. Kelemen Hunor, a mi Hunorunk ilyen politikus. Én így kedvelem.

 

Ezért ő az én államfőjelöltem.

 

www.markoattila.ro

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.