Borboly Csaba

Deres darás március - Idus

2013.04.02. | autonómia , RMDSZ , Régiók , Aktuálpolitika
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Borboly Csaba

Most, hogy az idei március 10.-i autonómia-tüntetéstől a 22.-i focimeccsig húzódó idusának – egyelőre - vége, talán sikerül időt szakítani egy kis számvetésre.

A sokévi átlagnál többet kaptunk az idei márciustól: hideget is, meleget is.

A hidegfrontról az egyre szeszélyesebb időjárás gondoskodott, a hangulat hevítésére pedig a politika tett komoly kísérletet. Most, hogy az idei március 10.-i autonómia-tüntetéstől a 22.-i focimeccsig húzódó idusának – egyelőre - vége, talán sikerül időt szakítani egy kis számvetésre.

Valakik a jég alá akarnak nyomni…

Értelmezésem szerint a márciusi politikai játszmákban az igazi tétet a romániai regionalizációs folyamat befolyásolása jelenti.

A nacionalista kedélyek befűtésében elsősorban a román politikai élet azon szereplői érdekeltek, akik a valódi regionalizáció elgáncsolását tervezik, akik az adminisztratív régiókat nem a decentralizáció eszközeinek, hanem a megyék olvasztótégelyének szeretnék látni. Ezért vált hirtelen érdekessé a Székelyföld egyes bukaresti politikai körök és média-holdudvaruk számára, ezért lett vörös posztó a székely zászló, ezért futott a brassói fogyasztóvédelem a székely termékek vásárára műanyag palackokra vadászni.

A székely zászló ügyének országos, majd nemzetközi szintű konfliktussá emelésével a decentralizáció ellenségei egy könnyen használható bunkósbotot fabrikáltak maguknak, amivel bárkit fejbe vághatnak, aki valós regionalizációt, az állami adminisztratív funkciók decentralizálását, a megyék erősítését és a jelenlegieknél kisebb, életképes régiók kialakítását szorgalmazza. Mivel a decentralizációval szemben szakmai ellenérv nincs, marad a furkósbot: azért kell Galacnak és Constantának egy régióban maradni, mert különben vége Romániának, bicskával felszeletelik, s megeszik a székelyek uzsonnára. Vereshagymával.

… pedig mi nem szeretnénk megfürödni…

Ez akár egy abszurd vicc poénja is lehetne 2013-ban, de nem az. Amíg Romániában a megkérdezettek fele reális veszélynek tartja, hogy a magyarok elveszik Erdélyt, és amíg – ettől nyilván nem függetlenül – háromnegyedük elutasítja egy magyar többségű régió létrehozásának a gondolatát, addig mindig akad politikus, aki kijátssza ezt a kártyát, és mindig akad tévé, rádió, hírportál, aki megszagolja ebben a „szenzációt”.

A bukaresti politikusok persze jól tudják, hogy a Székelyföld – mint történelmi régió, mint közigazgatási egység vagy akár mint autonóm terület - nem jelent valós veszélyt Románia területi vagy bármilyen egységére nézve, de ha egyszer valaki elkezdi a nacionalista uszítást, akkor előbb-utóbb valamennyi párt részt vesz a nemzetféltésben, mert ezt diktálja a szavazat-szerzés logikája.

… ilyen időben…

Székelyföldnek nyilvánvalóan nem jó az, ha a bukaresti politikai játszmák eszközévé válik. Az ilyen bukaresti nekibuzdulásokat azonnal megérzik a turisztikai szereplők, akiket egyszer csak nem fogadnak szívesen a Romexpón (pedig előzőleg évekig sikersztori volt a székelyföldi stand), megérzik a hagyományos termékek előállítói, akiket hirtelen vegzálni kezd a brassói fogyasztóvédelem a csíkszeredai vásáron (pedig a brassói piacokon emberemlékezet óta nem találkoztak az árusok fogyasztóvédővel), megérzi mindenki, aki aktív gazdasági tevékenységet folytat, és ezáltal a Székelyföld jövőjének a fenntartásán munkálkodik.

A fejlődéshez békességre van szükség. Van elég megoldandó probléma, a gazdasági szereplőknek nem hiányzik még a román-magyar konfliktus menedzselésének a feladata is púpnak a hátukra.

Székelyföld ügyének politikailag sem kedvez a nacionalista hangulat. Sokszor leírtam már, és senki nem cáfolt még meg észérvekkel: a székely autonómia ügye nem Budapesten és nem Brüsszelben fog eldőlni, hanem Bukarestben. Nem lehet autonómiát kivívni és működtetni egy ellenséges ország kellős közepén.

Az autonómia érdekében össze kell fognunk a román közélet azon szereplőivel, akik egy európai politikai kultúrát szeretnének létrehozni, akik valódi decentralizációt követelnek, akik az ország fejlődését előbbre valónak tartják a nacionalista hőzöngésnél. Vannak ilyenek számosan, gondolkodó véleményformálók, újságírók, és persze politikusok is. És évről évre többen vannak.

A világ változik: száz évvel ezelőtt Anglia a hadsereget küldte az önazonosságáért küzdő Írországra, most pedig médiakampánnyal győzködi a függetlenségi népszavazásra készülő skótokat, hogy ugyan maradjanak már az Egyesül Királyságban.

Rájöttek, hogy ez hatékonyabb: ami a hadseregnek nem sikerült Írországban, az valószínűleg menni fog a marketingeseknek Skóciában.

Persze a Székelyföld nem Skócia, nincs tengerpartja, s így olaja se lehet a kontinentális talapzatban, de a tanulság a román politika számára is adott: szép szóval és kompromisszumokkal többre lehet jutni, mint erőszakkal és konfliktusokkal.

Nagyon sokan – és egyre többen – tudják és teszik ezt itthon is, főleg olyankor, amikor éppen nincs zászló-ügy, fejpánt-ügy, vagy magyar-román zártkapus focimeccs.

A Románia európai országgá formálásán dolgozó – román és magyar – vélemény-formálóknak és politikusoknak ezért ugyanolyan púp a hátukon ez az egész március, mint a székely vállalkozóknak.

…pláne nem ruhástól.

Mindezekre való tekintettel magam sem voltam különösebben lelkes, amikor az SZNT elnöke azzal keresett meg, hogy segítsünk a március 10.-i tüntetés megszervezésében.

Túl azon, hogy a tüntetés muníciót biztosít a további nacionalista hőzöngéshez pont a regionalizációs vita közepén, az egész szervezés esetlegesnek tűnt: a tüntetés nem egy jól megtervezett, valahonnan valahová vezető folyamat része volt, hanem inkább egy hirtelen jött ötlet terméke. Nem igazán látszott, mire lesz jó ez nekünk, az viszont tisztán látszott, hogy milyen hátrányai vannak a dolognak: a valódi decentralizáció és a működőképes régiók esélyeinek rontása, a centralizálni kívánó politikai erők erősítése.

Az RMDSZ vezetői, valamint sokan mások is rögtön felhívták a figyelmet ezekre a veszélyekre, és ebben most is csak egyetérteni tudok velük.

De ha muszáj…

Van azonban egy másik megközelítés is, amelyet tekintetbe kell venni, amikor a székely zászlóerdő marosvásárhelyi felvonultatásának fontosságát vagy károsságát mérlegeljük.

Az erdélyi magyar emberek többsége nem lát bele a román politikusok kártyáiba (nem is várja el tőlük senki, hogy mind Bukarestben kibiceljenek, van jobb dolguk is). Ezért aztán az emberek nem tudják, hogy egyes politikai szereplők és az őket kiszolgáló média a belső román politikai játszmák eszközévé tették a székely szimbólumok ügyét. Az emberek csak azt látják, hogy támadás éri a közösségünket, a nemzeti szimbólumainkat, és ha támadnak, akkor védekeznünk kell. Ki kell állni, fel kell vonulni, egységet kell mutatni. Minden egészséges közösség így csinálja ezt.

Azok a közösségek, ahol ezt nem teszik, nagyon gyorsan az erózió, a szétesés útjára lépnek. Anélkül, hogy ujjal mutogatnánk magunk körül, a saját házunk táján is észrevehetjük az erre intő jeleket. Különösen Marosvásárhelyen, ahol a fekete március emléke miatt a magyarság túlságosan is visszafogottá vált a nemzeti akarat nyilvános vállalása terén. Személy szerint akkor döbbentem rá ennek a jelenségnek a súlyára, amikor – éppen a tüntetésen való részvételemet mérlegelve – a Transindexen egy vásárhelyi szerző tollából azt az ellenérvet olvastam, hogy a vásárhelyi magyaroknak „sunnyogniuk” kell majd a román ismerősök, kollégák előtt a tüntetés miatt.

…akkor inkább fürödjünk, mint sunnyogjunk.

Félreértés ne essék, teljesen megértem, hogy nagyon sok vásárhelyi magyar aggódik a város békéjéért. Egy olyan városban, ahol 23 évvel ezelőtt félrevezetett és lerészegített emberek hordái randalíroztak és rendeztek magyarellenes pogromot a karhatalom cinkos részvételével, természetes, hogy aggodalom van az emberekben. Csakhogy egy dolog aggódni, s más dolog „sunnyogni”. Sunnyogni a rossz lelkiismeretű ember szokott, aki tudja, hogy valami olyant tett, amit nem lett volna szabad. Sunnyogniuk kellene például azoknak a bukaresti politikusoknak és média-szereplőknek, akik nacionalista hangulat-keltésbe fogtak a székely szimbólumok használata körül. Sunnyogniuk kellene a fekete március szervezőinek, és azoknak, akik segítettek mind a mai napig eltussolni ezen szervezők felelősségét. Sok mindenkinek kellene még sunnyognia, de a vásárhelyi magyaroknak biztosan nem kell sunnyogniuk azért, mert a városukban – a Székelyföld legnagyobb városában – polgártársaik egy része élt a szabad gyülekezés jogával, és kinyilvánította a Székelyföld autonómiája iránti igényét. Aki azt gondolja, hogy emiatt sunnyogni kellene bárki előtt is, az gondolja meg még egyszer.

Marosvásárhely, március 10.

Mindezt mérlegelve arra jutottam, hogy a részvételem kérdésében a döntést a közvéleményre bízom. Minekutána pedig az egyik közösségi oldalon feltett kérdésem kapcsán a túlnyomó többség a részvételre buzdított, el is mentem Marosvásárhelyre március 10.-én. A demonstráció várakozáson felül jól sikerült.

Az SZNT elég jól felnőtt a szervezési feladatokhoz, a rendőrség korrektül biztosított, a város polgármestere és a prefektus is úriemberként viselkedett. Az RMDSZ kis versenypártjai persze hozták a formájukat, és próbálták a saját szalonnájukat sütögetni, ennek nyomán aztán volt egy kis árulózás meg trianonozás is, de összességében a rendezvény arról szólt, amiről kellett: nyomatékot adott a Székelyföld autonómia iránti igényének. Sőt, megmutatta az embereknek – főleg a vásárhelyieknek – hogy a közösségi jogok nyilvános, tömeges követelésének törvényes keretek között helye van, és Románia van annyira jogállam, hogy a szabad gyülekezés- és vélemény-nyilvánítás jogát garantálni képes a magyar nemzetiségű polgárok számára is. Bizony, még Marosvásárhelyen is.

Ez az utóbbi eredmény volt a fontosabb. A helyszínen érezhető volt, ahogy lassan felszabadul az emberek kezdeti szorongása. Különösen látványos volt, ahogy a környező utcákból egyre-másra szivárogtak elő, csatlakoztak a tüntetéshez és váltak egyre felszabadultabbá a vásárhelyi magyarok újabb és újabb csoportjai. Mintha maguk is csak akkor hitték volna el, hogy mindezt szabad, amikor látták. A rendezvény végére oldódtak a frusztrációk, a dühös emberek felvidultak, az aggódó emberek megnyugodtak, és végül mindenki bizakodóbban, derűsebben, az együttlét pozitív élményével távozott.

Rossz hír a kifelé küzdő politikusoknak

Az egész jelenség nagyon tanulságos volt a számomra, mert lényegében azon erdélyi magyar politikusok közé tartozom, akik hajlamosak a politikai érdekképviseletet a magyar közösség érdekeinek „kifelé” (a román- és a nemzetközi politika felé) való képviseletével azonosítani. Azt gondoljuk, hogy a politikai teljesítmény egyetlen mércéje az, mit sikerült kiharcolni a közösség számára külső szereplőkkel folytatott alkuban vagy/és küzdelemben.

Anélkül, hogy kétségbe vonnám ennek a fontosságát, rá kell mutatnom, hogy van az erdélyi magyar politika sikerességének egy másik fokmérője is: az erdélyi magyar közösség belső, mondjuk úgy: lelki-állapota. Hogyha a közösség tagjai számára természetes a magyarságunk megélése, hogyha bátran vállalni merik az igazságos jogköveteléseinket, akár a román kollégák, ismerősök (ne adj’ Isten, házastársak) előtt is, akkor lelkileg egészséges a közösség.

Ha viszont sokan közülünk úgy érzik, hogy a közösségi jogaink törvényes, demokratikus eszközökkel való követelése miatt sunnyogniuk kell, akkor valami gond van a kréta körül.

Hogyha pedig számosan közülünk annyira elkeseredettek, hogy a frusztrációjukat már csak árulózással meg trianonozással tudják kezelni, az megint csak rossz hír a kifelé küzdő politikusoknak.

Évekig küzdünk és alkuszunk a színfalak mögött, s amikor végre győztesen a színre lépnénk, észrevesszük, hogy a közösség, amelyért harcoltunk, időközben felbomlott: egyik része radikalizálódott, és minket dobál tojással, a másik meg elsunnyogott.

A közönség bevonásával lesz csak igazi az öröm!

Az erdélyi magyar közképviseleti politizálás túlságosan a színfalak mögé húzódott az elmúlt 10-15 évben, és ezzel egyben el is távolodott a választók közösségétől.

Kicsit olyan lett, mint a zártkapus magyar-román meccs: éppe’-éppe’ hogy csak nem győzünk (értsd: kétgólos döntetlent aratunk az ellenfél érzékenységének tiszteletben tartása mellett), de a közönség bevonása nélkül mégsem igazi az öröm, sőt mintha azt se tudnánk biztosan, hogy jókedvükben vagy mérgükben ordítanak-e a népek a kapun kívül. Sovány vigasz, hogy a végén nincs, aki összetörje a stadiont, ha az elért eredmény mégsem a B-közép szája íze szerint való lenne.

A fenti tapasztalatok alapján összefoglalnám tehát az idei március tanulságát a magam, és az esetleges további érdeklődők számára: Meggyőződésem, hogy az erdélyi magyar politikának több időt kell tölteni a választók fizikai közelségében, és nagyobb figyelmet kell fordítania a szimbolikus térben történő politizálásra.

A japán császárné, Nemecsek és Wendauer

Biztosan mindenki emlékszik a Pál utcai fiúkra. Állítólag ez a japán császárné kedvenc ifjúsági könyve (meg az enyém is), tehát érdemes rá figyelni.

A regény kulcsjelenetében Nemecsek Ernő behatol az ellenséges csapat táborába, visszaszerzi az ellopott csapatzászlót, és éppen egy fa tetején gubbaszt, amikor a lent tanácskozó vörösingesektől azt hallja, hogy a Pál utcaiak között egyetlen bátor fiú sincs.

Nemecsek Ernő politikai alkupozíciója és karrier-kilátásai ebben a pillanatban elég jók, a zászló nála van, ezzel a célját elérte, és még az ellenség terveit is kikémlelte, kihallgatva a beszélgetésüket. A józan politikai logika azt követelné, hogy maradjon csendben, amíg a vörösingesek hazamennek, aztán menjen vissza a Pál utcai grundra, vigye a zászlót meg a megszerzett információt, és arassa le érte a babérokat.

Nemecsek Ernő e helyett lemászik a fáról, mire persze elveszik tőle a zászlót és megfürdetik a tóban. Ráadásul a kihallgatott beszélgetés információ-értéke is elvész, miután lelepleződött, mint kém. Mindezt csak azért, hogy elmondja a tíz vörösingesnek, hogy a Pál utcaiak között igenis van (legalább egy) bátor fiú. Micsoda lúzer, mondhatná erre Wendauer, ha az író ismerte volna ezt a kifejezést a regény születésének idején.

Csakhogy Nemecsek Ernő tud valamit, amit Wendauer meg a többiek nem tudnak.

Nemecsek Ernő tudja, hogy ez a történet sarokpontja, e nélkül egyszerűen nincs Pál utcai fiúk. E nélkül nincs miért lelkesedni, nincs miért harcolni, nincs miért alkudni. Szétesik a regény, nem lesz kedvence se a japán császárnénak, se másnak. El lehet sunnyogni a grundról. Tudja, hogy a látszólag értelmetlen kiállás fontosabb, mint a taktikai siker, vagy a titkos információ. Ez adja a Pál utcai fiúk közösségének a tartást, az erőt. Annyira fontos, hogy még a tóban fürdetés kockázatát is érdemes vállalni ezért.

Fel lehet hozni ellenvetésnek, hogy Nemecsek Ernő meghalt, fiatalon és szegényen.

Meg hát, de a gittegyleti könyvben kijavították a nevét, csupa nagybetűvel, ráadásul mindenki ismeri és kedveli azóta is. (Nyújtsa fel a kezét, aki igen! …Látható többség, köszönöm. Na és ki emlékszik Wendauerre? Guglizni nem ér! … Ugye, hogy senki, hát erről beszélek.)

Szükségünk van közösségi élményekre

Az ilyen identitás-formáló, a hideg politikai logikával sokszor szembemenő, érzelem-vezérelte cselekedetek kovácsolják egybe a közösségeket.

A székelységnek és az erdélyi magyarságnak szüksége van az ilyen közös élményekre.

A szimbólumainkat és a céljainkat meg kell védenünk, nemcsak politikai garanciákkal, és nem csak jogi úton, hanem a közterületeken is. Meg kell mutatnunk magunknak és másoknak is, hogy helytállunk magunkért, akkor is, ha víz alá nyom ezért a túlerő.

Akkor is, ha ez a színfalak mögötti alkupozíciókat rontja.

Akkor is, ha emiatt anyagi veszteségek érnek.

Akkor is, ha kicsavarják a kezünkből a csapatzászlót. (Könnyű tíznek egy ellen, ahogy Nemecsek mondta, de majd ha mi is tízen leszünk, másként beszélünk.)

Egyszerűen csak azért, mert kell. Mert a közösség közös történet, cselekvés, kiállás nélkül megszűnik közösség lenni.

Alakítsunk zenekart!

Nem mondom azt, hogy minden egyes politikus szaladjon demonstrálni. Korábban már megírtam: attól nem leszünk még zenekar, ha mindenki verni kezdi az üstdobot. De mondhatnám azt is, hogy nem leszünk még attól Pál utcai fiúk, ha mindenki NEMECSEK ERNŐnek öltözik, csupa nagybetűvel.

Kiemelt fontosságú ügyekben azonban félre kell tennünk a sérelmeket, és össze kell fogunk mindenkivel, így a kisebb versenypártokkal és az SZNTvel is. A székelyföldi régió és az autonómia ügye pedig mindenképpen ilyen ügy, és arra kell készülnünk, hogy a jövőben egyre több ilyen ügy lesz. A magyarság viszonylagos politikai súlya erősen lecsökkent az egypólusúvá váló romániai politikai térben, és ebben a helyzetben egyre kevesebb területen engedhetjük meg magunknak a megosztottság luxusát.

Mostanában csak az árulózzon vagy sunnyogjon, akinek tényleg nagyon-nagyon muszáj, és már semmiképpen nem bírja ki egy percig se egy kis árulózás vagy sunnyogás nélkül. Mindenki más tegye a maga dolgát minél professzionálisabban.

Az együttműködés kialakításának jó terepe lehet az autonómia-küzdelem.

Dolgozzunk össze, az is, aki tüntetést szervez, az is, aki a román sajtóval kommunikál, vagy Bukarestben-Brüsszelben tárgyal, és az is, aki budapesti kapcsolatokat mozgat meg ennek érdekében. Ne felejtsük el, hogy a sikerhez mindezekre és mindnyájunkra szükség van.

Nem kell mindenben egyetérteni, sőt folyton egyeztetni se, de az egymás közt felmerülő problémákat lehetőleg ne a sajtóban vagy tömegek előtt teregessük, hanem beszéljük meg. Amennyire tudom, egytől egyig értünk székelyül. Ha valaki mégsem, magyar tolmácsolást bármikor tudunk biztosítani.

P.S. Annak, aki idáig eljutott, és olvasás közben nem is guglizott unalmában, hálából elárulom, ki volt Wendauer. Az a vörösinges, akinek majdnem olyan kicsi lába volt, mint Nemecseknek. Eppe’- eppe’ hogy csak egy kicsivel nagyobb.

transindex.ro, 2013-03-30, Borboly Csaba

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.