Székedi Ferenc

Hitek és tévhitek

2013.07.17. | autonómia
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Székedi Ferenc

Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke nemrég Csíkszeredában rendhagyó könyvbemutatót tartott. Martha Stocker történésznek, a Dél-tiroli Néppárt alelnökének azt a magyarul is megjelent könyvét ismertette, amelyet a Hargita megye székhelyén megtartott legutóbbi RMDSZ-kongresszus küldöttei már kézbe vehettek. A mi történelmünk. Dél-Tirol 1914 és 1992 között című kötet a főként németek lakta, olaszországi autonóm tartomány sok évtizedes küzdelmét idézi fel az önrendelkezésért.

“Dél-Tirol számunkra, erdélyi magyarok számára, elsősorban a konok kitartás, a bölcs kompromisszumkészség, a szívós munka és a lehetőségek maximális kihasználásának a példaképe.” Ezekkel a szavakkal vezeti fel ajánlását a könyvben Kelemen Hunor, majd azonnal hozzáteszi:” Európa jelenkori történelmének minden eseménye egyedi. A dél-tiroli autonómiaharc közel nyolcvanéves történelmének alakulásában nagyon sok olyan történelmi tényező játszott közre, amely máshol, más körülmények között nem áll a rendelkezésre.”

A szövetségi elnök immár nem papíron, hanem a polgármesteri hivatalban, népes közönség előtt tartott részletes ismertetőjében mindkét gondolatot többször is aláhúzta, ezért is volt érdekes számomra a bemutatót követő vitában két olyan észrevétel, amely azt bizonyítja, hogy még mindig szép számmal akadnak, akik időtől és tértől függetlenül, a részletek figyelembe vétele nélkül hajlandók összemosni adott helyzeteket.

Tekintettel arra, hogy a múlt század ötvenes éveinek közepén Ausztria védőhatalmi státust vállalt az Egyesült Nemzetek Szervezetében Dél-Tirol fölött, és ENSZ-határozat nyomán indultak el a hosszú időn át tartó olasz-osztrák tárgyalások, valaki megkérdezte, hogy nem lenne ildomos, ha Magyarország ma ugyanilyen szerepet játszana az erdélyi, vagy legalább a székelyföldi magyarság vonatkozásában. A gondolat egyébként nem új, az 1989-es fordulatot követően több romániai magyar politikai tanácskozáson is elhangzott, sőt még ezredforduló utánra is bőven jutott belőle, a kérdés pedig azt bizonyítja, hogy továbbra is él.

Pedig ezzel a délibábbal le kell számolni: Magyarország és Románia ma ugyanannak az Európai Uniónak és ugyannak a védelmi szövetségnek a tagjai. A romániai magyarság nyilvánvalóan abban érdekelt, hogy a történelem folyamán szétszóródott magyar nemzet anyaországa gazdaságilag-társadalmilag egyre erőteljesebben fejlődjön, egyre nagyobb szerepet játsszon az európai és a világpolitika színpadán, erősítse jószomszédi és mindenekelőtt egyenrangú kapcsolatait mindazokkal az országokkal, amelyekben magyar kisebbségek élnek. Ha ugyanis a kétoldalú kapcsolatokat nem terhelik előítéletek, ha a felek nem tételeznek fel egymásról rosszhiszeműséget, ha közös értékrendekben bíznak, ha a közös európai élet kiegyensúlyozott és feszültségmentes, akkor ez a lehető legjobb körülményeket teremti meg ahhoz, hogy a nemzetiségek nyugodtan, félelemmentesen és saját döntéseik alapján tervezhessék meg saját jövőjüket.

A közös és határok nélküli Európa hosszú távon és a – természetesen nem máról-holnapra létrejövő – gazdasági kiegyenlítődés nyomán valóban lehetővé teszi majd azt, hogy mindenki azon a földrajzi területen élje életét és élje meg önazonosságát, amelyhez ragaszkodik. Mindez hosszantartó folyamat és nem politikai szövegek nyomán azonnal bekövetkező varázslat.

Úgy tűnik ugyanis, hogy Jugoszlávia szétesésével az erőteljes európai megrázkódtatásoknak vége, földrészünk bármiféle gazdasági válság és fel-fellobbanó politikai hangzavarok ellenére a visszafordíthatatlan integráció felé tart, amelynek nem csupán a kormányzás, a jogviszonyok, az intézményrendszerek, a társadalmi alrendszerek terén, hanem a mindennapi életben is megszámlálhatatlan a példája.

És elhangzott a könyvbemutatón még egy kérdés, amelynek meg lehet érteni a történelmi indokait, de amelyre természetesen sem a szövetségi elnök, sem más jelenlevő RMDSZ helyi vezetők nem válaszoltak, hiszen bármit mondanak, elkezd majd fölötte cincogni a félszavakat a szövegkörnyezetből kiragadó hazai média. A helyi önrendelkezést miért nem lehetne úgy a Székelyföldön kiterjeszteni, hogy ide más ne tehesse be a lábát?

Én viszont nyugodtan megválaszolom: az egyénnek vele született joga a szabad mozgás, nemzedékek vágytak arra, hogy bárhol az országban, Európában és a világon mindenki oda utazhasson és ott telepedhessen meg, ahol akar. Emlékszünk még a zárt városokra, a központilag irányított kötelező kihelyezésekre, munkaerő-átcsoportosításokra és így tovább, hogy csak a magunk háza táján és a közelmúltban maradjak? Persze, a jelen szabad mozgása is gazdasági-pénzügyi-nemzeti és más megfontolásokkal befolyásolható, de egy bizonyos: bármiféle területet csak akkor szoktak vesztegzár alá helyezni, ha nagy ott a vész.

Számoljunk le tehát az ilyen és ehhez hasonló karantén-illúziókkal, skanzen-tévhitekkel, és higgyünk inkább abban: nem a bezárkózás, hanem a nyitott társadalmak és a nyitott térségek teszik próbára az embert, aki éppen így tudja felmutatni a maga egyéni és közösségi erejét.

A fejlődés nem porlaszt, a fejlődés megtart.

Új Magyar Szó, 2013-07-16, Székedi Ferenc

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.