Székedi Ferenc

Krasznahorka

2012.03.12. |
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Székedi Ferenc

Krasznahorka

Jöhetnek a kommentárok, magyarázatok végeláthatatlan hosszúságban, jobbról-balról, alulról-felülről, de a kézzel fogható igazságot egyikük sem tudja megcáfolni: ha a szlovákiai magyarságnak egy pártja lett volna a kettő helyett, akkor a második helyen kerül be a parlamentbe, második országos politikai erőként pedig jobban tudná érvényesíteni a felvidéki magyarság érdekeit, ugyanakkor más lenne a szava abban a magyar nemzetpolitikában is, amely kiegyensúlyozott szlovák– magyar viszony hiányában nem működőképes.

Következésképpen újból bebizonyosodott: hibás minden olyan magyarországi nemzetpolitikai törekvés, amely a határon túli magyar közösségek szétbomlasztására törekszik, azzal az alig titkolt céllal, hogy kisebb-nagyobb csoportokat magyarországi politikai érdekeknek rendeljen alá.

Egyértelmű, hogy a kisebbségi politizálás fő irányvonalainak kidolgozását meg kell hagyni az ott élőknek, hiszen helyzetismeretüket, a megélt hétköznapokon alapuló tapasztalataikat nem pótolja semmi. Ez az alapelv demokratikus, ebben az elvben nyilvánvalóan benne van az oly sokat emlegetett szubszidiaritás (hogy tehát a döntéseket ott és olyan szinten kell meghozni, ahol a problémák keletkeztek). Minden más elméleti megközelítés mellett nyilvánvalóan ugyanezt diktálja maga a józan ész is: a Kárpát-medencei magyar közösségeknek nem az önmaguk elleni iszapbirkózásban kell felmorzsolniuk erejüket, hanem a demokrácia, a jogállamiság eszközeivel együtt kell küzdeniük saját maguk jelenéért és jövőjéért, elérve a többség együttműködését vagy mindaddig keményen kiállva meg nem értésével és akaratával szemben, amíg ez nem módosul. Hiszen nap mint nap van tennivaló bőven, azon kívül, hogy kívülállók biztatására, buzdítására, ilyen meg amolyan ajándékok kecsegtetésére minduntalan egymásnak feszüljenek.

A szlovákiai választások ugyanakkor azt is megmutatták, hogy a szlovákok demokratikus eszközökkel legyőzték a maguk ultranacionalistáit, közelébe sem engedték azokat a pozsonyi parlamentnek, ami egyben azt is jelenti: szinte biztosra vehető, hogy a gazdaságilag eddig is életképesnek bizonyuló ország még jelentősebb lépéseket tesz az európai integráció útján, ez pedig nem marad pozitív hatások nélkül a mindennapi életben. Ha pedig fokozódik a stabilitás és a jólét, ha a növekedés eredményeként csökkennek az ország különböző régiói közötti gazdasági aránytalanságok, akkor várható, hogy a szlovákiai magyar kisebbség is sokkal jobban érzi magát a saját országában.

Mint ahogyan az sincs kizárva: amiként az átalakított magyarországi felsőoktatási törvények, az állami támogatások megcsappanása miatt egyre több magyarországi diák indul el Szlovákiába (vagy éppen Erdélybe), ugyanúgy hamarosan bekövetkezhet, hogy először a határ mentén, majd később nagyobb területekről a munkaerő áramlása Szlovákia felé fordul. Különösképpen, ha Magyarország képtelen lesz változtatni azon az aggasztó gazdasági helyzetén, amelybe a szavak és az ígéretek – nyilvánvalóan nem csupán az utolsó két esztendőben – belerángatták. És ha képtelen lesz megfékezni azokat a fokozódó szélsőjobb gerjedelmeket, amelyek a növekvő szegénység és a nacionalista demagógia miatt egyre mélyebbre hatolnak be.

Szombaton leégett a magyar történelemhez ezer szállal kötődő, felvidéki Krasznahorka büszke vára, és nem az éj, hanem a füst homálya borult rá. Erdélyi és székelyföldi apáink második világháború utáni, bezárt ajtók mögötti nótázásában már-már mitikus fogalommá nőtte ki magát az a kastély, amely a négy folyó zúgásával, a Hargitán őrt álló honvéd alakjával egyetemben legalább érzelmi síkon fájdalmas űrt próbált pótolni. Akik szeretik a Kárpátiát, alighanem ugyanezt érzik. Csakhogy a mai és az elkövetkező nemzedékeknek nem a búsongás és az állandó sértődöttség kellene hogy legyen a fő elfoglaltsága, hanem az új Európában úgy versenyképessé tenni a magyarokat és a magyarságot, hogy az általuk lakott területeket fel nem adva legyenek képesek mindenhol huszonegyedik századi életet élni. Mert ha valaki lemarad, azt hosszabb távon semmiféle történelem nem menti fel és nem menti meg.

 

Székedi Ferenc, Új Magyar Szó