Markó Attila:

Szeptemberi levél

2015.09.16. |
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Markó Attila:

Szeptemberi levél

Kedves mindnyájan! Minden szeptember – a maga elmúlást idéző hangulatával együtt is – nagy kezdetek hónapja. Itt van az óvoda és iskolakezdés, vakációk utáni munkakezdés, de elkezdődött a parlament rendes ülésszaka is. Bár már több, mint öt hónapja, hogy lemondtam parlamenti képviselői mandátumomról, és mindjárt tíz, hogy családommal olyan döntés meghozatalára kényszerültünk, amely egész életünket felborította, teljesen természetesnek tartom, hogy ne legyek, ne legyünk képesek elszakadni mindattól, ami korábban meghatározta a mindennapjainkat. 

Nem akarok most sem nosztalgiázni, sem egereket itatni. Erről a történetről egyszer majd úgyis külön könyv születik. Most egyszerűen csak billentyűt pötyögtetve gondolkodom. Ilyen hoszú hallgatás után azért is ragadtam „tollat”, mert úgy gondolom, hogy ez az állapot hosszú kifutású lesz, és mindaddig, amíg fel nem ébredünk ebből az álomból, addig el kellene fogadnunk, hogy talán az alvajárók az egyedüliek, akiknek valóban van ma mondanivalójuk. Igen, ebben a párhuzamban holdkórosnak érzem magam. Holdkóros Ráduly Robi, Mezei János, Nagy Zsolt és mindazok, akik a maguk szemszögéből teljesen tisztán látják a dolgokat, de akiket egyelőre még a társadalom lehengerlő többsége – amely egyébként, hálistennek, békésen alszik – sajnos betegnek, kórosan elferdült elméjűnek tekint. Nem merek senki nevében beszélni, de az állapotok tükrében határozottan kijelentem, hogy mi, a kórosan elferdültek, nem csak bátorító üzeneteket és nem sajnálatot kérünk. Hanem azt, hogy ne legyünk egyedül, amikor azt mondjuk: nem mi vagyunk a betegek, hanem azok, akik csupán azt hiszik, hogy békésen és egészségesen alusznak, mert a betegség terjesztőit senki nem akarja megállítani. Mert mi igenis tudjuk, hogy mások is tudják ezt. De ameddig ők is hallgatnak, addig minket szép csendben megöl ez az ál-betegség. Nem szeretnék azonban magamról beszélni, csupán néhány gondolat kívánkozik ki elöljáróban.

 

Mindig elmondtam, és most sem mondok ennél többet: nem az igazságszolgáltatás, hanem az igazságtalanság elől mentem el. Hozzáteszem, hogy ha a Székely Mikó Kollégium perében nem olyan ítélet születik, amilyen született, akkor soha meg sem fordult volna a fejemben egy ilyen döntés. Akit egyszer ártatlanul is elüt az autó, az egy ideig nem megy ki az utcára. Még akkor sem, ha kigúnyolják. De ugyanilyen autós közhelynél maradva azt is ki kell mondanunk: ha nem haltak ki a világból a demokrácia és az emberi jogok, akkor jön még kutyára kamion… Az igazságtalanságot akkor sem lehet elfogadni, ha csak járulákos áldozat vagy. Ahogy az igazságtalanság ellen mindaddig képtelenség küzdeni, ameddig merő izomból újabb és újabb igazságtalanságokkal lőnek szembe veled. Nem lehet állandóan félreugrani egy olyan autó elől, amely minduntalan el akar ütni, mert egyszerűen nem érdekli, hogy az nem helyes.

Egy dolgot mindenképpen tudnotok kell. Akár hányszor lőnek rám, én soha egyetlen lejt sem tettem zsebre semmilyen restitúciós vagy kártérítési ügyben, semmilyen ügyben, soha senki nem vesztegetett meg. Nem volt soha tudomásom – mert lehetetlen – arról, hogy mások hogyan loptak, ahogy nem ismerek senkit azok közül, akik ezért egyeseknek jó pénzt fizettek. Lehet, hogy ezzel halok majd meg, de eltántoríthatatlan meggyőződésem, hogy semmilyen bűncselekményt nem követtem el.

Az elmúlt hónapokban eltemethettem volna magam. Nem tettem. Kimondtam mindig, amit igazságtalannak éreztem. Viszont úgy döntöttem, hogy elcsendesedem egy időre. Valahogy olyan lett ez az egész, mint egy fogyaték: megtanul vele élni az ember. Önhibáján kívül beszűkül a világa. Bár látja, hogy valójában mennyire tág, mégis elfogadja a korlátait. Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amiket képviselőként egy Máltai Szeretetszolgálat által szervezett fogyatékos táborban megéltem – azokat a tekinteteket, amelyek olyan emberek arcán láttam, akik tolószékből három percre lóhátra kerültek. Ugyanezeket az érzéseket átéltem, szintén képviselőként a szépmezői gyerekek között, amikor tehetetlennek éreztem magam a szegénységgel szemben, és ahogy átéltem akkor is, amikor ismeretlenül foglalkozni kezdtem a diszlexiás gyerekek sorsával. Megértettem – és ma már meg is tapasztaltam, hogy akkor is lehet nagyon szűk a világod, ha az égvilágán senkinek semmit nem vétettél. A kérdés csupán csak az, hogy hagyod-e, hogy a fogyatékod eluralkodjon fölötted, majd megsemmisítse az életed, vagy pedig utolsó pillanatig hiszel a gyógyulásban… Tanulságom ebből az, hogy mindig lesz olyan, aki még a te sorsodnál is nehezebbet hord a vállán, és még annak is tud lenni az arcán mosoly. Tanulság, next level: soha ne távolodj el azoktól, akik felnéznek rád, mert semmilyen politikai zsenialitás nem tudja pótolni az egyszerű piaci pityókaárus kérges tenyerének szorítását.

Első gondolatom tehát a politikus bajtársaimhoz az, hogy maradjanak a földön és legyenek alázatosak. Nem azt mondom, hogy mindenben csak a földet kell nézni, hanem mindig a földön járókat kell figyelni. Tévedés azt hinni, hogy a nagypolitikában, az információ birtokában, a kapcsolatok és lehetőségek kitárt kapuja előtt mi mindig meg tudjuk mondani, hogy odalent mi a jó. Tévedés úgy vállalni nagypolitikai szerepet, hogy miután megszagoltuk a legmagasabbra növő virágokat, megpróbáljuk elhitetni az emberekkel, hogy a mezei árvácska és a százszorszép már nem is virág. Ahogy ugyancsak tévedés az is, ha képtelenek vagyunk megnyitni a lehetőségeket az emberek előtt, megtanítani őket arra, hogy meg lehet próbálni másképp is élni, mint száz évvel ezelőtt. De épp ebben rejlik a legnagyobb tehetség: olyan színvilágot emelni a magas politikai körökbe, a nagypolitikai döntésekbe, amilyen egy mezei csokorban összefogva csodálatos, és közben abban járni, hogy abból a színkavalkádból azok számára kihozzuk a legtöbbet, akik leszedték nekünk azt a csokor mezei virágot…

Továbbmegyek, az újratervezés felé, és azzal kezdem, hogy sokan vannak régi bajtársak, akikkel együtt felcseperedtünk politikai gyermekkorunkban, és akiknek a véleményét ma is meghallgatom. Azóta elindult ki-ki a maga politikai cselekvési vágányán – van akivel ma is szót tudok váltani, de van olyan is, aki azt mondja rám: „még emberként sem tudlak támogatni, mert rossz oldalon állsz”. Én ma is azt tudom mondani: kár volt feldarabolni az erdélyi magyar érdekképviseletet. Mindegy hogy ma minek neveznénk az 1989-ben megalakult RMDSZ-t, annak egyben kellett volna maradnia. Ami engem illet – megjárván 1990 óta a politika mindegyik oldalát a Reform Tömörüléstől a bukaresti központi politikáig –, én hű maradok végig ahhoz a szervezethez, aminek megalapításában Brassóban részt vettem. Mondom ezt ma is, amikor fizikailag tőle távol vagyok ugyan, de sejtjeimmel változatlanul össze vagyok nőve vele. Állítom, hogy nem a szervezet lett rossz, hanem legtöbbször az azt ki- és felhasználó személyek (nem sokan, de elegen) vették ki mögüle azt a népszerűséget és hangulatot, amely a kétezeres évek közepéig még jellemezte. Akkor van gond a szövetséggel, amikor egyesek kevesebb értéket és tartalmat visznek bele a szervezetbe, mint amennyit kivesznek belőle. Ezért az újratervezés az én olvasatomban egyrészt arról kell szóljon, hogy mindenkinek kutyakötelessége újra felvedezni, hogy milyen is annak a bizonyos pityókaárusnak a kérges tenyerű kézszorítása. Másrészt pedig abból, hogy az értéket és tartalmat a szervezetbe befele kell vinni, nem pedig kivenni belőle, ez meg emberáldozatokkal is kell, hogy járjon. És végezetül, de nem utolsó sorban: össze kell fogni. Nem szlogenszerűen, és nem úgy, hogy „mi a magyar emberekkel fogunk össze”. Mert lehet, hogy a magyar emberek egy része nem akar velünk, így, összefogni. És bármennyire is igaz az, hogy az RMDSZ-en kívül alig van 15% két párt tarsolyában együttvéve, az a 15 százalék sem szabad ostorcsattogás áldozata legyen. Nem csak azzal a 85%-al kell foglalkozni, amelyik amúgy is a miénk (egyelőre!), még csak nem is azzal a 15-el, amelyik azért vesszenazudemerájozik, mert egyszerűen nem tud mást felmutatni. Tudom, nem lesz soha 100 az a százalék. Mindig marad egy csoport, akiknek genetikailag beépült szarháziudemeráj-vírusa marad. De a hang, az a bizonyos hang, el kell jusson mindenkihez. Azokhoz kiváltképpen, akik sem abban a 85%-ban, de még a 15%-ban sincsenek benne. Azokhoz, akik ott vannak, de nem látjuk őket, vagy ők nem igazán akarnak látni bennünket. És nem leüzenünk, hanem ha kell, akkor beülünk egy napra a hajléktalanok otthonába, elmegyünk és lenyeljük azt a hitvány 3 lejes kevertet a bodegában, kimegyünk néha a piacra és felülünk arra a büdös faluközi munkásbuszra is. Nem kampányban. Hanem mindig. Én magam megtapasztaltam, hogy amikor még két év után is visszajártam a szentgyörgyi piacra, az emberek nagyot néztek: „hát maga nem csak kampányolni jött?”. Nem, mondom. Veszek egy kis almát, és megkérdem, hogy jó lesz-e az idei termés, és ha nem, akkor mit lehetne tenni. Egy idő után már azon sem csodálkoztam, hogy képviselői fogadóórákon nemcsak a választókerületből, mégcsak nem is a megyéből, hanem azon túlról is jöttek hozzám.

Ha tehát újratervezünk, akkor azt azokért az emberekért tegyük, akik eszközt látnak a Szövetségben saját életük szempontjából, és ne azokért, akik a Szövetséget látják saját életük eszközének.

Ezek után végre rátérhetek arra is, amiért végső soron leültem írni. Arra, ami mögöttem maradt és megöl a tudat, hogy nem folytathatom. Ha nem éreztem volna, hogy mit is jelent ténylegesen képviselni, akkor ma nem is érdekelne. Két év után hirtelen megszakadt képviseleti munkám. És azóta is állandóan eszembe jut, hogy mi mindent szerettem volna végigvinni. Éppen ezért:

Néhány konkrét kérés

Amikor képviselővé választottak, akkor 16 év központi államigazgatási munka volt már mögöttem. Ebből 4 év helyettes államtitkári és 8 államtitkári beosztásban egy olyan szakterületen, amiért 1989 decemberében fegyvert is fogtam Brassóban: a mi magyar életünk, jövőnk. És úgy fogtam hozzá a képviselői munkához, hogy mögöttem már egyházi javak visszaadása, Európai Nyelvi Karta ratifikálása, 2001-es közigazgatási törvény nyelvhasználati alkalmazása, diszkriminációellenes törvény elfogadása, román-magyar kisebbségi vegyesbizottság és felsorolhatatlan egyéb munka volt. Tudtam, hogy még ennél is többet kell tenni, mert a képviselő nem tisztviselő. És bármyennyire volt radikális változás a központi államigazgatás bürokratikus világa és kínkeserves verekedései után a képviselői feladatkör, számomra ebben az volt a fantázia, hogy bármilyen törvényt lehet javasolni, régi rosszakat kidobni, a használhatókat kijavítani, újakat megálmodni – utána a te magad ügyessége azt győzelemre vinni a parlamenti jogalkotási folyamaton. Most, hogy nélkülem indul újra a parlament ülésszaka, ezért három nagy témakörben kérem, hogy vigyétek tovább, amit elkezdtem.

Az egyik az egyházi javak témaköre. Egy olyan törvényjavaslatról van szó, amelyet Kelemen Hunor jelenlétében még a választási kampányban mutattunk be Sepsiszentgyörgyön. És amely épp azokat a kérdéseket kívánja tisztázni, amelyeket a román társadalom túlnyomó többsége nem ért meg, és nem is akar megérteni: az egyházi és közösségi vagyonok jogi helyzete és társadalmi szerepe a történelem során. Ami természetes volt Trianon előtt az egyház és állam viszonyában, beleértve a tulajdon kérdését, az egyházak oktatási-szociális és társadalomszervezési szerepét, az felfoghatatlan az 1919 utáni Romániában, és sajnos az 1989 utáni Romániában sem, pedig a demokrácia és az emberi jogok erről is szólnak. Kérésem tehát röviden az, hogy ne hagyjátok ezt a témát félresöpörni, mert amíg ezt a kérdést nem sikerül megnyugtatóan rendezni, addig mindenféle ál-érvek és történelmi tények megtagadás mentén veszélyben marad mindaz, amit megszereztünk, és végleg elveszítjük annak esélyét, hogy olyan javak esetében is megoldást találjunk, mint például a katolikus Státus-vagyon. Tudom – mert tizenhárom éven keresztül közvetlenül foglalkoztam a témával –, hogy nagyon nehéz olyan széllel szembe pisilni, amelyik állandóan azt fújja, hogy épületenként lopjuk vissza Erdélyt. De az a feladatunk, hogy elmagyarázzuk a nagyvilágnak: nem lopás az, ha visszakérjük, amit tőlünk loptak el – és ha másnak visszajár, akkor nekünk is. Ez nem politikai csikicsuki kérdése, háromszéki barátaim szavaival élve „nem kanálisfedőre váltható dolog”.

A másik az anyanyelvhasználat témaköre. Itt két része van a történetnek: egyik a már törvényben rögzített jogok alkalmazásának kikényszerítése, a másik a jogok bővítése. Első körben egyrészt azt szeretném, ha a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat – amelyet szintén a kampányomban hoztunk létre – megerősödne, és olyan politikai támogatást kapna, amely méltán meg is illeti. Nem tudom azt elfogadni, hogy „ti csak ott Háromszéken csinálgassátok”, amikor a nyelvi jogok megsértése égetőbben jelen van például Marosvásárhelyen, és ott ha épp nincs a CEMO, akkor nincs cirkusz. Ennek apropóján: ne fogjuk fel cirkuszként, ha egy szervezet – legyen az akár a saját jogvédelmi szolgálatunk – hangosan kiáll valamiért, amit egyébként egy Romániában parlament által elfogadott, kihirdetett, jogerős és alkamazási normákkal megspékelt törvény ír elő. A törvény alkalmazásáért való kiállás ne legyen többé „cirkusz”, még akkor sem, ha annak módja mozgalmárabb, pikánsabb vagy egzotikusabb.

A témakör másik oldala a jogok kibővítése. Parlamenti kollégák közül sokan nagyot néztek, amikor a Nép Ügyvédjének ügyintézésében javasoltam az anyanyelv használatát is. A történelmi hitelesség kedvéért a kezdeményező egyébként az a Dáné (Rütz) Erzsébet helyettes népügyvéd volt, aki egy SZKT-n odahívott és elmondta nekem, hogy próbáljam már meg, mert senki nem akart ezzel foglalkozni, akit eddig megkeresett. Aztán miután az egész frakció aláírta, és a parlament (igaz, formailag egy más úton, a Nép Ügyvédje törvényének egy átfogóbb módosításával együtt, de tartalmilag épp azt, amit szerettünk volna) elfogadta, akkor annyi kakas került a szemétdombon, hogy csak pislogtam. De a lényeg az, hogy sikerült. Ott van még a parlament előtt egy ezzel azonos javaslat, amely a Diszkriminációellenes Tanács többnyelvűségét hivatott biztosítani, valamint az általános petíciós törvény ugyanilyen irányú módosító javaslata. Kérlek benneteket: ne hagyjátok ezeket porosodni. A vezérelv mindenhol az, hogy bármennyire kifogásolja a román politikum a magyar nyelvi jogokat, ezeket semmiképp sem tagadhatja meg legalább azokban az intézményekben, amelyeket épp különböző alapvető jogok védelmére hoztak létre.

A harmadik téma pedig egy szűkebb, de annál érzékenyebb szegmenst érint: gyermekek jogai és azon belül is a diszlexiás gyerekek körét. Gyermekek jogai területén több kezdeményezésem is fekszik a parlamentben. Közülük az egyik figyelemreméltó, mert arról szól, hogy ha egy szülőnek joga van vér szerinti gyermekével lenni annak első két évében, akkor különösen fontos lenne ez akkor – és a gyermek érdekét szolgálná –, ha az nem sajátja, hanem örökbefogadta. És mivel az örökbefogadott gyerek ritkán kisebb egy évesnél, ezért azt javasoltam, hogy a gyermek két éves koráig, illetve életkortól függetlenül az örökbefogadás megítélésétől számítva még egy évig maradhasson vele a szülő. Ugyanitt javasoltam azt is, hogy a gyermekgondozási támogatás igénylésekor ne legyen akadály a szülő szerzői jogból származó bevétele. A másik törvénytervezet a diszlexiás gyermekekről és azok sajátos oktatási igényeikről szól. Ez a kezdeményezés különös módon nőtt a szívemhez, hisz lelkes és odaadó szülők, pedagógusok, gyógypedagógusok, gyerekpszichológusok állnak mögötte. Diszlexiás gyerekek szüleinek kis csoportja, majd pedagógusok kerestek meg Sepsiszentgyörgyön, később a kör látványosan kibővült Maros megyei szülők és pedagógusok civil szervezeteivel, majd lassan országos hálózat állt mőgém. A parlament elemző osztályától átfogó tanulmányt rendeltem arról, hogyan szabályozzák más európai országokban ezt a kérdést, a tanulmányt elküldtem szakembereknek is. A tervezet szövegét nem is én írtam, hanem azok a szakemberek, akik a tanulmányból kiollózták a Romániára alkalmazható megoldásokat. Én csak átdolgoztam és formát adtam azoknak az igényeknek, amelyek azoktól származnak, akiket ez közvetlenül érint. A javaslatot hallgatólagosan fogadta el a Képviselőház, a Szenátusban minden szakbizottság pozitívan véleményezte, az oktatási bizottság jelentését már nem értem meg. Azt viszont még megértem – mert én bíztattam fel őket –, hogy a szülők és pedagógusok, civil vezetők levelet írtak minden egyes szenátornak, aki a javaslattal a bizottságokban találkozott, hogy meggyőzzék: érdemes és szükséges ennek elfogadása. Kérlek benneteket, segítsetek. Olyan gyerekekért teszitek, akik ugyan nem betegek, de sajátos tanulási zavaraik miatt egyszerűen másak. És olyan szülőkért, akik egy ilyen törvény nyomán nem lesznek kénytelenek tehetetlenül nézni, ahogy gyermekük egyik vagy másik tantárgyból fokozatosan lemarad, aztán az osztály peremére sodródik, ezáltal frusztrálódva ellenszenv alakulhat bennük az iskolával szemben.

Ezekben kérem a segítségeteket, és bízom benne, hogy rajtatok, kollégákon kívül lesz még sajtó és civil erő is ezek mögött. Ahogy abban is változatlanul bízom – sőt tudom! –, hogy egyszer majd meglelem az igazamat. És ahogy megleltem, újra megkeresem és megszorítom azokat a kérges tenyereket.

A tanévkezdő diákokhoz fordulok most: kívánok mindannyiatoknak sikeres tanévet, hisz saját lelkes és mai napig összetartó osztályom a példa rá, hogy ez a korszak meghatározza egész életünket. Éljétek bele magatokat, éljétek ki minden pillanatát, és tanulásotokkal mutassátok meg, hogy jó magyar diáknak lenni…

Isten áldjon mindannyiatokat!

 

Forrás: www.markoattila.ro

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.