Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetőjének, Korodi Attila ünnepi beszéde – elhangzott Csíkszeredában, a Kalász negyedi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál

2017.10.23. | Ünnep
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetőjének, Korodi Attila ünnepi beszéde – elhangzott Csíkszeredában, a Kalász negyedi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál

„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győztesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében.” 

Fekete István

 

Tisztelt megemlékező közösség, Hölgyeim és Uraim!

1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé. De 1956 mégis különleges, már csak azért is, mert olyan közel van hozzánk, hiszen nem is történt olyan rég, másrészt mert az október 23-án elkezdődött budapesti eseményekkel számos erdélyi magyar és román szolidarizált, akiket később letartóztattak és elítéltek.

A Tismaneanu-jelentés 1956-ra vonatkozó részében kiemeli, hogy a forradalom visszhangjai széles körben érezhetőek voltak az ország egész területén. A legérzékenyebben a temesvári, kolozsvári, bukaresti, brassói és jászvásári egyetemisták reagáltak. A kolozsvári és a bukaresti egyetemeken már az első napokban szolidaritást kifejező röpcédulák jelentek meg, amelyeket hamarosan tiltakozó nagygyűlések követtek. Ezek közül a legnagyobbra Temesváron került sor. Bukarestben is szerveztek ilyen nagygyűlést, amelynek eredményeként több egyetemistát is letartóztattak. Letartóztatások történtek Brassóban és Jászvásáron is. A kolozsvári egyetemeken – amint már említettem – már a forradalom kirobbanását követő legelső napokban megjelentek a röpcédulák. A Bolyai és Babeş Tudományegyetem diákjai azt tervezték, hogy közösen vonulnak az utcára, de erre végül nem került sor. Ellenben október 24-én a Képzőművészeti Intézetben tartottak egy egyetemista nagygyűlést. November 1-jén, Halottak napján pedig a tiltakozó diákok gyászkarszalaggal a karjukon a Házsongárdi temetőbe vonultak.

Relatív nagyszámú spontán tiltakozó esemény zajlott le vidéken is. A magyar forradalom véres elfojtását követően a román szekuritáté is soha nem hallott megtorlásokba kezdett. A jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28.000 embert tartóztattak le, közülük 1957 januárja és 1959 májusa között 9978-at ítéltek el.

A jelentésekben szereplő adatok szerint Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe.

Természetesen nem mindegyik esetet lehetett konkrétan a magyarországi eseményekhez kötni, de a rendszer kihasználta az alkalmat, hogy minden lehetséges ellenséget kiiktasson.

Sokszor és sokan, főként mi fiatalabbak hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez már mind a múlté. És persze, 1956-hoz képest vitathatatlanul sok minden változott. A fiatalok áldozatvállalása, harca, lelkesedése nem volt hiábavaló. A rendszer ellen harcoltak, és csodálandó dolgot vittek végbe. 1956-ban az egész világ ránk figyelt.

De a kommunizmus maradványai, nyúlványai még ma is élnek. És a rendszer, a mély állam is él még ma is. Létezik egy struktúra, amely a politikai döntéseket befolyásolja, illetve ettől a döntéshozástól függetlenül képes eljárni különféle ügyekben. És a mély állam gondolkodásmódja, érdekei érvényesülnek az ingatlanrestitúció vonatkozásában is. Európai uniós csatlakozása, NATO-integrációja előtt Románia eldöntötte, természetben visszaszolgáltatja mindazokat a javakat, amelyeket a kommunizmus idején egyénektől, egyházaktól, iskoláktól elkoboztak. De az Unióba való belépését követően működésbe léptek a fékek, a restitúciós folyamat fokozatosan lassult, az egyházak például mindmáig mintegy felét kapták vissza államosított javaiknak. A visszaadás során pedig, gondoljunk csak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumra, a román állam az igazságszolgáltatás intézményeit használja fel arra, hogy az elkobzott vagyon visszaszolgáltatására irányuló folyamatnak véget vessen. Hasonló a helyzet a Marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium esetében is.

Mindezeket nézve, 1956 rögtön még közelebb kerül a ma emberéhez is, nemde? Arról nem beszélve, hogy most hogy a 100 éves Romániát készülnek ünnepelni, ezek a folyamatok, a magyarellenességgel egyetemben egyre jobban felerősödnek. Azt látom, Románia egyre távolabb kerül attól az országtól, amely 1918-ban teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígért a Romániához csatlakozó népeknek, és egyre közelebb kerül ahhoz az országhoz, amely1956 után annyi embert elítélt. Tudják, sokszor eltűnődöm, hogy milyen gondolatai lehetnek annak, aki azt hiszi, hogy ha a magyarok elérik a céljaikat, Románia közepében lesz egy fekete lyuk. Pedig a mi célunk csupán az, hogy ebben az országban megfelelően berendezkedett, teljes jogokkal, egyenlő esélyekkel tudjon élni a magyar kisebbség.

Hölgyeim és Uraim! Fontos, hogy 1956 őszére emlékezzünk. Fontos, hogy tiszteljünk minden magyart és románt, akik akkor az életüket adták. Fontos, hogy elítéljük a kommunizmust, a kommunista diktatúrát és annak minden hatását. Mégis azt gondolom, hogy a kommunizmus elítélése nem elégséges. Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel. De azokat az intézményeket, akik az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell. Tovább kell ezért dolgozni, és harcolni minden lehetséges eszközünkkel. Nem szabad elcsüggedni, nem szabad megijedni. Magyarellenes intézkedések, hullámok, uszítások voltak és lesznek, a mi dolgunk, hogy ezekkel szembeszálljuk. Dolgozni kell továbbra is, még akkor is, ha ez nehéz. Ennek eléréséhez kívánok magunknak, nemcsak a tisztségviselőknek, hanem a teljes magyar közösségnek erőt, kitartást!

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.