Kelemen Hunor szövetségi elnök beszéde az 1848-as szabadságharc 167. évfordulóján

2015.03.15. | Megemlékezés
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Kelemen Hunor szövetségi elnök beszéde az 1848-as szabadságharc 167. évfordulóján

Fotó: Henning János

Tisztelt ünneplő közösség!

 

1848 a történelemben, a tizenkilencedik század magyarságának történelmében a nagy remény, a nagy kihívás, a nagy esély, a felfokozott várakozás esztendeje, és 1849 ugyanannak a századnak a nagy csalódása, a vereség esztendeje.

 

De most még csak a kezdeteknél tartunk, 1848-nál, akkor, amikor kitör a magyar szabadságharc, kitör az a forradalom, amely mérföldkő a történelmünkben, hiszen a modern értelemben vett nemzet kialakulásának egyik fontos, talán legfontosabb eseménye.

 

167 esztendő telt el azóta, hogy minden egyes évben, még akkor is, amikor nem lehetett, a szigorú tiltás esztendeiben – lélekben és szívben –, és azóta, amióta lehet, szabadon itt, mifelénk, Erdélyben is kint a köztereken ünnepeljük a szabadságharcot, emlékezünk erre a kiváló fordulópontra.

 

167 évvel a forradalom után is él a magyar emberek életében, lelkében, szívében és tudatában, kollektív tudatunkban, a nemzet memóriájában 1848, az a szabadságharc, amely leverése ellenére is felbecsülhetetlen változásokat hozott a szabadságjogok területén, változást a nemzet önbecsülésében, a világhoz való viszonyában, gyökeresen átformálta a társadalmi rendet és lelki, szellemi munícióval látta el a következő közel két évszázad szabadságszerető magyarjait.

 

Föl lehet tenni a kérdést – föl kell tennünk a kérdést mimagunknak is – mi a magyarázata annak, hogy egy 167 évvel ezelőtti esemény, a magyar szabadságharc, ma is elevenen él az emlékezetünkben? 

 

Mi a magyarázata annak, hogy most is, ezekben a napokban Erdély-szerte, Magyarországon, a Kárpát-medencében mindenhol ezrek, tízezrek, és – talán túlzás nélkül állíthatjuk –, százezrek mennek ki a közterekre a szobrokhoz, emlékhelyekre, és főhajtással adóznak a magyar szabadságharc harcosai, katonái, egyszerű emberei előtt?

 

A magyarázatunk nagyon egyszerű lehet, és pontosan a szabadságban kell keresni ezt a magyarázatot. A szabadságban, amelyre minden embernek, minden közösségnek, minden nemzetnek szüksége volt, szüksége van, és – ahhoz, hogy teljes életet élhessen egy közösség, egy nép, egy nemzet – szüksége is lesz, míg világ a világ.

 

Petőfiék előbb a szólás szabadságát követelték és vívták ki, a cenzúra eltörlését, mert tudták azt, amit ma is tudnunk kell, hogy a szólásszabadság korlátozásával kezdődik minden elnyomás.

 

A hármas jelszó 1848-49-ben az volt, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség.

 

És a forradalom nagy tanulsága pedig – többek között – az, hogy az elnyomók sem a szabadságból, sem az egyenlőségből, sem a testvériségből nem akartak adni.

 

Nem akarták megosztani, mintha valami olyasmiről lenne szó, amiből ha adunk másoknak, vagy megosztjuk másokkal, akkor elfogy, kevesebb lesz.

 

Pedig tudjuk, és tudták akkor is, és tudnunk kell a későbbiekben is, hogy a szabadságból akkor lesz több, ha mással megosztjuk.

 

A szabadság attól lesz több, ha nem csak magunknak tartjuk meg, hanem másokat is szabaddá teszünk, és ez így van az egyenlőséggel, és így van a testvériséggel is.

 

Hölgyeim és uraim!

 

Egy nemzet jövője, egy nép jövője sok mindentől függ. Sok minden olyan dologtól, amelyet az ember megteremthet magának, elő tud állítani a technológia segítségével, elő tud állítani üzemekben, gyárakban, vagy megtermel a termőföldeken.

 

De vannak olyan részei, vannak olyan elemei, olyan értékei a nemzet jövőjének, amelyeket nem lehet megtermelni a termőföldeken, nem lehet előállítani a gyárban és az üzemekben, hiszen csak és kizárólag a mi szívünkben, a mi lelkünkben, a mi akaratunkban van jelen.

 

Pontosan azokról az értékekről van szó, amelyek 1848-49-ben a magyar embereket a magyar szabadságharc mellé állították: a szabadságról, testvériségről és egyenlőségről. Azokról az értékekről, amelyekért sokszor életáldozatot kellett hozni, azokról az értékekről, amelyek nem vesztek el a századok során, nem szűntek meg létezni.

 

Ezt tudta minden szabadságharcos 1848-ban, de tudták a magyar emberek az első világháború alatt is, tudták a második világháborúban, tudták 1956-ban, és tudták akkor is, amikor megbukott a kommunizmus. És hiszek abban, hogy tudjuk ezt ma is.

 

Akár azt is mondhatnánk, hogy itt, Keleten a helyzet változatlan. Nekünk megvan a mai szabadságharcunk itt, a Kápát-medence keleti szegletében, ma is a szabadságért, az egyenlőségért, a testvériségért naponta újra kell kezdenünk a mi harcunkat, mert vannak, akik tiltani akarják huszonöt évvel a kommunista diktatúra bukása után, tiltással próbálják emlékezésünket akadályozni, megpróbálják megtiltani, hogy utcára menjünk, hogy ünnepeljük ünnepeinket.

 

Ők azok, akik 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után méltó utódai lehetnek a császári és cári stratégáknak: meg akarnak fosztani az anyanyelv használatától, a zászlótól, a himnusztól, nemzeti szimbólumainktól, meg akarnak fosztani az iskoláinktól, meg akarnak fosztani a kultúránktól, és mindattól, ami egy ember, egy közösség, egy nemzet életében a legfontosabb – a nemzeti identitás alapjaitól. Meg akarják mondani, hogy miről beszélhetünk, és azt is, hogy miről mit gondolhatunk.

 

Ők azok, akik mintha a tizenkilencedik században élnének: a mi magyar közösségünk ellen harcolnak, tévesen hiszik azt, hogy bennünket kell legyőzniük, és akkor eljön a Kánaán.

 

Igaz az, hölgyeim és uraim, hogy ma nem Gábor Áron ágyúival, nem karddal és lándzsával kell a szabadságért harcolni.

 

De az, ami a lelkünkben van, az, ami szívünkben van, az, ami a mi akaratunkban kitapintható, az ugyanaz, és ugyanolyan erős, mint a tizenkilencedik és húszadik század szabadságharcosaiban volt. A vágyakozás és a remény aziránt, hogy itt, a mi szülőföldünkön magyar emberekként, magyar közösségként meg tudunk maradni.

 

A szabadságot, amit a magunk számára kérünk, nem akarjuk elvenni senkitől, ha mi szabadok vagyunk, akkor a mellettünk élők is szabadok. Egyenlők akarunk lenni, de nem kevésbé egyenlők.

 

A testvériség, az együttélés arra kötelez bennünket, hogy a másik érzékenységére, a másik történelmére is tekintettel legyünk.

 

De elvárjuk ugyanakkor, hogy a velünk együtt élők is tekintettel legyenek ránk, tiszteljék a mi történelmünket, a mi értékeinket, a mi közösségi, nemzeti szimbólumainkat.

 

Tiszteletet kérünk a tiszteletért cserében. 

 

Ez a mi szabadságharcunk most, a huszonegyedik században.

 

Akkor, amikor az emlékhelyeken összegyűlünk, nem csak a múlt iránti tiszteletünket fejezzük ki, hanem azt is elmondjuk egy mondatban, egy gesztussal, egy főhajtással és felemelt tekintettel, hogy itt akarunk élni, ezen a földön – apáink, nagyapáink, dédapáink földjén.

 

És itt akarunk élni magyar emberekként, magyar közösségként.

 

Ezekkel a gondolatokkal kívánok önöknek, háromszékieknek és az ideérkező vendégeknek, egy reményteljes márciust, és bízom abban, hogy a szabadságharcért tett lépéseink, minden egyes döntésünk, minden egyes cselekedetünk, közelebb visz ahhoz, hogy a hármas jelszó – szabadság, testvériség, egyenlőség – a való élet része legyen, ne csak közös törekvés.

Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.