Markó Béla beszéde az RMDSZ 11. Kongresszusán

2013.05.25. | 11. Kongresszus
  • Betűméret
    nagyítás
  • Elküldöm e-mailben
  • Kinyomtatom

  • Megosztom:
  • Share


Markó Béla beszéde az RMDSZ 11. Kongresszusán

Közel huszonegy esztendeje, 1992 októberében, az RMDSZ brassói kongresszusa előtt létrehoztunk egy Politikai Egyeztető Kerekasztalt, és elkezdődött a hosszadalmas egyeztetés a szövetség különböző csoportosulásainak képviselői között. Nem is annyira a programmal, mint inkább az alapszabályzattal kapcsolatosan csaptak össze akkor az indulatok, viszont az egyébként élesen szembenálló táborok egyvalamiben láthatóan egyetértettek: olyan szervezetre van szükségünk, amely továbbra is lehetővé teszi, hogy együtt dolgozzunk.

Vagyis a politikai egység elsődlegességét akkor senki nem kérdőjelezte meg. Pedig ha felsorolnám, kik voltak annak a Kerekasztalnak a tagjai velem együtt, Tokay Györgytől Borbély Imréig, hamar kiderülne, hogy ma már szinte elképzelhetetlen lenne egymás mellé ültetni ezeket az embereket. Akkor sem volt könnyű, de ismétlem, mindenkinek fontosabb volt  az egységes magyar képviselet, mint az egyébként jelentős véleménykülönbségek.

Az a Politikai Egyeztető Kerekasztal dolgozta ki az alapelveket, amelyek máig meghatározzák az RMDSZ működését. A hatalmi ágak  szétválasztásától a  platformszabadságig számos olyan működési szabályt állapítottunk meg, amelyek indokolták azt a struktúrát, amit kissé naivan, kissé talán úgy, mint amikor a sötét erdőben saját magának fütyörészik az ember, állam-modellnek neveztünk.

Tél-túl használtam annak idején én is ezt a kifejezést, de némileg restelkedve, hiszen államigazgatási hatáskörök nélkül ez csak amolyan fellengzős ábrándozásnak tűnt, márpedig én mindig is a pragmatikus cselekvést sürgettem ebben a szövetségben.    Aztán később, hogy 1996-tól kormányra kerültünk, lassan-lassan kikopott a szóhasználatból ez az állam-modell, és a szövetségből valamilyen okból kivált, kisértődött egykori kollégák is folyton pártként emlegették az RMDSZ-t, nyilván azért, hogy ezáltal megmagyarázzák: ahol van egy párt, ott lehet kettő is, vagy akárhány. És ez így is van. Ha párt lenne az RMDSZ, ha kizárólagos ideológiát választana, vagy lemondana arról, hogy a politikai küzdelem mellett társadalomszervezéssel is foglalkozzék, hamarosan úgy szaporodnának a magyar pártok errefelé, mint az eső után a gomba. Hogy most is vannak pártok rajtunk kívül? Igen, de bizonyíthatóan nem tudnak erőre kapni, vánnyadtak, betegesek. És ahol itt-ott, helyileg  mégis nagyhangúak, annak is az   RMDSZ bizonytalansága az oka, mert ezekben a régiókban pártként viselkedünk, ideológiai rokonszenvek és ellenszenvek szerint politizálunk.

Mostanában az a jelszó, hogy új fejezet van az RMDSZ életében. Ezelőtt két évvel én is egyetértettem, hogy nyissunk egy másik fejezetet. Viszont nincsen másik könyv az életünkben, kedves kollégák. Amit naivul és talán a hiányzó autonómia pótlására is kitaláltunk 1992-ben, majd  1993-ban elfogadtuk, az a modell ma is érvényes, nevezzük bárhogy, állam-modellnek, érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezetnek, vagy egyszerűen szövetségnek. Azt jelenti ugyanis, hogy ennek a kisebbségi helyzetbe taszított romániai magyar közösségnek közös a múltja, közös a jelene, és azért kell dolgoznunk, hogy közös legyen a jövője is. Azt jelenti, hogy más-más helyzetben élünk Székelyföldön, a Partiumban, a szórványban, sőt, a Kárpátokon túl is, de egy  a nyelvünk, amelyet sokan el akarnak venni tőlünk, egy a kultúránk, amelyet vissza akarnak szorítani, egy az ügy, amelyért összefogtunk: a magyar ügy. Programunk legfontosabb célkitűzéseiben nem kereszténydemokraták, szociáldemokraták vagy liberálisok vagyunk, hanem magyarok. Magyarok Székelyföldön is, a Partiumban is, a szórványban is. Miközben társadalmi helyzetünk, politikai meggyőződésünk szembeállíthat minket,  a magyar ügy összeköt.

Elmondtam többször, egyesek szerint talán túlságosan is sokszor, hogy legfontosabb eszközünk a parlamenti  politizálás, és ha mód van rá, a kormányzati részvétel, és ez nem helyettesíthető semmi mással. Az alkotmányt, a törvényeket a parlament tudja megváltoztatni, ott kell erősnek lennünk, intézményeket a kormány tud létrehozni vagy megszüntetni, a költségvetés méltányos elosztását a kormány fogja biztosítani, erre is befolyással kellene lennünk. De mi van akkor, ha éppen nem vagyunk kormányban, kérdezhetné valaki. Mintha már el is felejtettük volna. 1996 óta igazi ellenzékben csak 2009-ben voltunk, aztán most. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel Bukarestben, és várjuk a kormányzati felkérést. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel itt Erdélyben sem, és várjuk az autonómiát, mint valami égi mannát, amit vöröskeresztes repülőgépekről szórnak le nekünk. Egy politikai párt talán így járna el. Egy szövetség, egy önmagát egykor, még kamaszkorában állam-modellnek nevező szervezet viszont építkezik. Nem csupán odafigyel a közvéleményre, hanem befolyásolja is azt, és meggyőzi az általa javasolt megoldások helyességéről.

Ha tényleg autonómiát akarunk, nem elég álmodozni vagy tiltakozni, nap mint nap cselekedni kell érte. A legnagyobb feladat ma Erdély modernizációja, beleértve Székelyföld modernizációját is. A történelem és a hagyomány közérzeti kérdés, szükség van rá, hogy itthon érezzük magunkat. De a modernizáció,  egy európai színvonalú oktatás, művelődés, egészségügy, közigazgatás, gazdaság kiépítése létkérdés. Enélkül visszanyerhetjük a múltat, de elveszítjük a jövőt. Mindig is volt felelősségünk a társadalomszervezésben, és ma is van. Nem kell beavatkoznunk a civil társadalom életébe, de vigyáznunk kell a romániai magyar társadalom önnállóságára, egységes működésére és fejlődésére. Szólnunk kell, ha netán Magyarországon egyik-másik pártnak csak szavazatokért kellünk, szólnunk kell, ha helyettünk akarják megmondani, kit kell szeretnünk, néha még azt is, kit hogyan kell újratemetnünk. Kós Károly-év van, Bethlen Gábor-év is, és mindkét életmű az erdélyi önállóságról szól. Erdély önállóságáról. De ez az önállóság Bukaresttel szemben is érvényes, ott is szót kell emelnünk, valahányszor úgy viselkednek a román politikusok, mintha a magyar kérdés meg lenne már oldva. Kezdik elfelejteni újabban, hát eszükbe kell juttatni, hogy ebben az országban a magyar közösség képviselői, vagyis az RMDSZ nélkül semmilyen lényeges változást, sem alkotmánymódosítást, sem regionális átszervezést nem lehet végrehajtani, mert a jó román-magyar viszony nem politikai többség kérdése, hanem a társadalmi béke és az etnikumközi együttműködés előfeltétele. Nem engedhetjük, hogy lebontsák, amit két évtizeden át felépítettünk.

Végül pedig közbe kell szólnunk  akkor is, ha saját kollégáink egyike-másika lefitymálja, amit a parlamentben vagy az önkormányzatokban teszünk vagy tehetünk, és azt sugallja, hogy egy-két tüntetés, és itt van már a Kánaán, de ugyancsak szólnunk kell, ha valaki közülünk, mint a minap is, ”gettósításnak” nevezi legfontosabb célunkat: a külön intézmények létrehozását és működtetését.

Igen, tisztelt küldöttek, nincsen ebben semmi ellentmondás: együtt a lépcsőházban, de külön a lakásban. Körülbelül így kell elképzelnünk Erdélyt. A modern Erdélyt, amely ezáltal a majdani Európai Unió számára is minta lehetne. Ám ehhez többek közt a mostaninál sokkal színvonalasabb oktatásra, kultúrára, sokkal tartalmasabb és sokszínűbb közéletre van szükségünk. Egy politikai párt legfennebb számonkérhet egy ilyen projektet másoktól. Egy szövetség viszont felelős ezért a projektért. Ez a különbség a múlandó pártok és az immár huszonhárom éve stabil RMDSZ között. Legyen az RMDSZ ismét társadalomszervező mozgalom, vállaljon felelősséget egy új, modernizációs stratégiáért, és ha így járunk el, rögtön kiderül, hogy van dolgunk ellenzékben is bőven.

Végezetül mondanék még valamit, tisztelt Kongresszus, a szövetségi elnöki beszámolóról. Beszéljünk őszintén: hallom az utóbbi időben itt-ott: nem így kellene politizálni, túl engedékenyek vagyunk, itt az idő, most vagy soha, csapjunk oda, ha kell. Szívesen válaszolnám ilyenkor: csapj oda barátom, te, ha olyan nagy csaphatnékod van. Persze, elismerem, én sem értek egyet mindennel, hiszen ahogy mondani szokás, mindenki másképp csinálja. De nézzünk csak vissza az elmúlt két évre tárgyilagosan. Egyetlen példát hozzak fel. Romániában 1989 óta kétszer bukott meg bizalmatlansági indítvánnyal egy kormány, és mindkétszer miattunk. Először 2009-ben, az első Boc-kormány, mert az RMDSZ a szirénhangok ellenére úgy döntött, hogy megszavazza a bizalmatlansági indítványt, és szövetkezünk az ellenzékkel az úgynevezett Johannis-terv végigvitelére. Másodszor pedig a tavaly, 2012-ben, amikor a MOGYE-ügy miatt elállt a kormány mellől több kormánypárti szenátor. Ez is miattunk volt, mi kényszerítettük ki a saját kormányunkból a MOGYE-határozatot, mi mondtuk, hogy másképpen kilépünk a kormánykoalícióból. És 2012-ben már természetesen Kelemen Hunor volt a szövetség elnöke. Hát akkor ki kéri tőle vagy tőlünk számon, hogy nem vagyunk elég kemények? Tiltakozó transzparenst lobogtatni vagy megbuktatni a román kormányt? Mi a nagyobb bátorság? Ne rajtunk kérjék számon sem a MOGYE-t, sem az autonómiát, akik töredékét sem tették érte annak, mint mi tettünk. Önök pedig, tisztelt küldöttek, ne szégyelljék magukat, ha valaki mérsékeltnek nevezi az RMDSZ politikáját! Ebbe a mérsékelt politikába kormányok buktak már bele Romániában, és még fognak, ha nem figyelnek ránk. Akik pedig minket állandóan lemérsékelteznek, legfennebb csak saját magukat buktatják meg újból meg újból minden választáson, és abból sem tanulnak.

Ne feledjük hát, új fejezet van, de nincsen új könyv. Csak az a ronggyá olvasott régi. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség.


Figyelem! Fenntartjuk a hozzászólások moderálásának jogát.