Állami tulajdon

A szocialista országokon belül mindenhol és így Romániában is az állami tulajdon, a „közvagyon” volt a meghatározó. Ezért is nevezi a szaknyelv államszocializmusnak ezt a korszakot és rendszert.

Állami tulajdonban voltak az utak, vasutak, vizek, erdők, altalajkincsek, gyárak, üzemek, bankok, iskolák, kórházak. Még a lakóépületek és termőföldek döntő többsége is állami tulajdonban volt. Gyárat, bányát, bankot, szállodát, vendéglőt, iskolát, kórházat, gyógyszertárat kizárólag az állam alapíthatott és működtethetett.  

Az 1965-ös alkotmányban kiemelt szerepet kap a megfogalmazás, hogy az állam hatáskörébe tartozik, egyebek mellett:

– megszervezi, megtervezi és vezeti a nemzetgazdaságot. Szóval világos: megszervezi, terveket is készít. (Ezért nevezik még a szocialista gazdaságot „központosított, tervutasításos gazdaságnak” – mert van központilag kidolgozott terv, amelyet kötelező végrehajtani. Az első két állami egyéves tervet Romániában 1949-ben és 1950-ben vezették be, s az első ötéves tervet 1951–1955 között.) És az állam nem utolsósorban vezeti is a gazdaságot. Vagyis az történt a gazdaságban, amit az állami vezetés elgondolt, kitalált, s a gazdaság nem a piac igényei, a szükségletek szerint termelt. Mindez gyakran működési zavarokhoz vezetett, de ez okozta a termékhiányt is. (Erről a gazdaságról ugyanezen alkotmány kimondta, hogy Románia nemzetgazdasága egy szocialista gazdaság, mely a termelőeszközök szocialista tulajdonán alapszik.)

– Védi a szocialista tulajdont. (Csak jóval hátrább, az állampolgári jogoknál jelenik meg, hogy: A személyes tulajdonhoz való jogot a törvény védelmezi.) Az akkori büntetőtörvények szerint jóval súlyosabban büntették az állami tulajdonban okozott kárt, mint a magántulajdonban. Az állami tulajdon súlyos megkárosításáért halálbüntetés járt.  

– A külkereskedelem állami monopólium. Tehát kizárólag állami intézmények, vállalatok vihettek ki hazai árukat, és hozhattak be külföldi termékeket.

A belkereskedelem szinte teljes egészében állami tulajdonban volt, alig létezett magánkereskedelem, és még létezett szövetkezeti kereskedelem is, de ezek is állami ellenőrzés alatt és kizárólag államilag megállapított áron.

Ezt a szocialista állami tulajdont még nevezték össznépi tulajdonnak is, de inkább csak csúfolták, mert a valóságban a „népnek” mint „tulajdonosnak” igazán nem volt beleszólási, döntési joga „saját” tulajdonáról. (A túlélés érdekében az emberek úgy segítettek magukon, hogy ahol lehetett loptak. Elvitték, amit haza lehetett vinni.)  

Bár a hivatalos álláspont erről teljesen másként vélekedett:

„A tulajdon alanya a szocializmusban tehát nem az állam, hanem a társadalmi szinten egyesült egyének, maguk a dolgozók. Ezt pártunk már 1971-ben, az ideológia területén dolgozók értekezletén megállapította, kiemelve, hogy a társadalom dolgozó tagjai egyúttal tulajdonosai is mind a termelőeszközöknek, mind pedig munkájuk eredményének. A szocialista tulajdon tehát nem egy társadalom feletti jelenség, embertől elidegenedő fogalom, hanem a dolgozó egyén tevékenységének valósága”. (P. Gy., Új dimenziók a szocialista tulajdon fejlődésében, Korunk 1982/7. sz. 501.)

A szocialista vagy állami tulajdon mellett létezett szövetkezeti tulajdon is, főleg a kereskedelem és szolgáltatások terén. Itt a kisipari szolgáltatókat vonták össze a szocialista szövetkezeti szektorba. Gyakorlatilag ez is állami ellenőrzés alatt volt. (László László)