Benzinbon (benzinjegy), téli autóhasználati tilalom, páros, páratlan rendszám, sárga rendszámtábla, autónyereményes betétkönyv, személygépkocsi megszerzésének nehézségei, utazások
Románia az 1980-as évekig jelentős kőolajtartalékokkal is rendelkezett, emellett komoly finomítókapacitással. Az 1980-as évek elejére a készletek kezdtek elapadni, illetve a feldolgozott kőolaj (így a benzin) döntő részét nyugatra exportálták – a hazai szükségleteket pedig figyelmen kívül hagyták. Ezért az országban egyre komolyabb benzinhiány lépett fel, ezt a benzin drágítása nélkül úgy próbáltak áthidalni, hogy az 1980-as évek elejétől havi kvótát (fejadagot) vezettek be. A benzinjegy az a nyomtatvány, amelyre az autótulajdonos kivehette a havi benzinadagját, amely 20 liter volt. (Ennyit kellett beosztani havonta. S kétszer kellett érte sorba állni: először a hivatalban a benzinjegyért, majd, amikor volt benzin, akkor a benzinkútnál.) Az évtized második felében elrendelték, hogy télen a magántulajdonú személyautók nem közlekedhettek, csak az állam- és pártautók. A téli hónapokra nem járt benzinjegy. A téli autóforgalom betiltását azzal indokolták, hogy a csúszós utakon az autósok saját biztonságuk érdekében ne járjanak. (Akár volt hó és jég, akár nem.) Az állami gépkocsik rendszáma különbözött: sárga alapon volt rajtuk a fekete felirat, a magánkocsikon fehér alapon fekete. A vasárnapi közlekedést is korlátozták, páros napokon páros rendszámú autók közlekedhettek, páratlan vasárnapokon a páratlanok.
Ha egy család nyáron el akart utazni a tengerpartra, ami Erdélyből oda-vissza legalább 900–1000 km, akkor 4 havi benzinadagját meg kellett spórolnia arra az egy útra.
A személygépkocsi egyfajta státusszimbólum volt, nem véletlen, hogy népi neve luxoskocsi, és az emberek nagy anyagi áldozatokat hoztak, hogy gépkocsit vásároljanak az 1970-es és 1980-as években. A standard Dacia ára 70 000 lej volt (ugyanakkor a havi átlagfizetés 2000–2500 lej), és úgy lehetett gépkocsihoz jutni, hogy a család hosszas spórlás után kifizette a teljes vételárat, és vártak 5-6 évet, amíg megkapták a hőn áhított „járgányt”. Ha valakinek volt külföldi rokona, és az valutában (USD) kifizette az autót, akkor szinte azonnal megkaphatták a Daciát.
Lehetett Daciát nyerni gépkocsinyeremény-betétkönyv segítségével: 5000 lejes betétkönyvet (CEC-betét) lehetett vásárolni, és a betétekre nem fizettek kamatot, hanem a kamatok helyett a betétesek között negyedévenként kisorsoltak valamennyi Daciát. Kb. annyi esélyük volt az embereknek betétkönyvvel autót nyerni, mint a lottózóknak megnyerni az ötöst. Családok százezrei próbálkoztak ezzel, és volt, akinek több ilyen, 5000 lejes nyereményes betétkönyve volt.
Mind a tömegközlekedési járműveken (városi busz, troli vagy villamos), mind a távolsági járatokon is állandó volt a zsúfoltság, és gyakran a járművek annyira megteltek, hogy a nyitott ajtókban csüngtek az emberek. Hasonlóan, a vonatokon is állandó volt a tömeg, ünnepek vagy vakáció előtt-után a szokásos zsúfoltság fokozódott, legalább annyian álltak, mint ültek a járművekben. Az utasok komfortérzetét még rontotta a nyári meleg a járművekben, télen nem ritkán az ablakok is befagytak a hidegtől. Mivel a közlekedés maga is „luxusnak” számított, ezért a korszak utolsó évtizedében a távolsági buszok nem mehettek át egyik megyéből a másikba.
A külföldi utazások roppant ritkák voltak, esetleg szervezett kirándulásokra lehetett menni, de az 1980-as évek második felétől nagyon kevés ember kapott, kaphatott útlevelet, azt is legfeljebb a szocialista országokba. Az élsportolók gyakrabban utazhattak külföldre, de az átlagemberek nagyon ritkán.
1984 novemberében Bukarest környékén az első hó hófúvást okozott, de Erdélyben nyoma sem volt télnek. A bukaresti pártlap egyik erdélyi tudósítója beszámolójában arról írt, hogy a hófúvástól sem a Felek, sem a Meszes nem járható. (Magyarán hazudott.) A tudósítás is hozzájárult ahhoz, hogy országosan leállítsák a személygépkocsi-forgalmat. (László László)