Besúgó, informátor, beszervezés
A Securitate, a kommunista korszak politikai rendőrsége ahhoz, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a teljes társadalmat, informátorhálózatot hozott létre beszervezett egyénekből. Minden munkahelyről, intézményből és közösségből szükségük volt olyan emberekre, akik a tartótisztjeiknek (operatív tisztjeiknek) rendszeres jelentéseket tettek.
Ahhoz, hogy a Securitate a maga számára alkalmas informátort szervezzen be, ki kellett választani az erre a feladatra alkalmas személyt. A leendő informátorral egy semleges helyen találkozott a beszervezést végző tiszt, akinek meg kellett győződnie az illető megbízhatóságáról és alkalmasságáról. Ha a jelölt megfelelt, és meg is tudta győzni, akkor együttműködési és titoktartási nyilatkozatot íratott vele. Megegyeztek a találkozások rendjéről, és arról, hogy az információit hogyan juttatja el beszervezőjéhez. Minden beszervezett kapott egy fedőnevet, és jelentéseit azon a néven írta alá. Ha szóban tett jelentést, akkor ezt a megbízója foglalta írásba. A jelentésekből egy példány bekerült a célszemély megfigyelési dossziéjába, és egy másik a besúgó (ügynök) dossziéjába. A beszervezés történhetett meggyőzéssel, hogy a külső vagy belső ellenség ellenében segíti a Securitate munkáját, és ez hazafias tett. Olykor a beszervezendőt megzsarolták, ha az illetőnek volt valamilyen kisebb-nagyobb kisiklása vagy gyengesége. Ha nem volt gyenge pontja, akkor azzal fenyegették, hogy elveszti állását, kicsapatják az egyetemről, az iskolából stb.
A tartótiszt feladatokat adott az informátornak, hogy környezetéből milyen célszemélyről készítsen jelentéseket, vagy pedig egyáltalán bármilyen „államellenes” cselekedetet jelentsen. Ha jól végezte a munkáját, azaz használható és jelentős mennyiségű információt szolgáltatott, akkor a tartótisztje pénzjutalomban részesíthette, vagy valamilyen hiánycikkel megjutalmazhatta. Máskor az informátor szakmai karrierjét, előléptetését, külföldre való utazását támogatta a beszervezője. Jelentettek kollégákról, barátokról, szomszédokról, családtagokról. Minden tartótisztnek volt akár egy tucat beszervezett informátora, akikkel rendszeresen tartotta a kapcsolatot. Ha egy informátor használhatatlanná vagy megbízhatatlanná vált, sürgősen megváltak tőle, megszakítva a kapcsolatot vele, de előtte felhívták a figyelmét arra, hogy ha valakinek elárulja a beszervezését, akkor börtönbe kerülhet „államtitok” megsértése miatt.
Nemcsak a munkahelyeken és baráti társaságokban voltak besúgók, hanem az 1980-as években már számos középiskolai osztályban is, ahol a tanárokról vagy osztálytársakról kellett jelenteniük. Persze a kiskorúakat törvényellenesen szervezték be, megtilva nekik, hogy szüleiknek vagy barátaiknak elárulják ezt a dolgot. A kommunizmus utolsó éveiben tervezte a romániai politikai rendőrség, hogy a besúgóhálózatot kiterjesztik az általános iskolai osztályokra is.
A Securitate működését tanulmányozó történészek szerint az aktív beszervezett informátorok száma elérte a százezres nagyságrendet a kommunizmus utolsó évtizedében. (A köztudatban az volt a vélekedés, hogy legalább minden tizedik román állampolgár besúgó. Ez persze túlzás.) Egy-egy nagyon fontos ellenzéki célszemélyt igyekeztek akár egy tucatnyi besúgóval is körbevenni, megfigyeltetni.
Ugyancsak a hetvenes években a Securitaténak külön ügyosztálya alakult, amely az erdélyi magyarokra „szakosodott”, s ennek az informátorai többségükben magyarok voltak. Nagyon könnyen rásütötték egy-egy magyar értelmiségire, hogy „nacionalista” vagy „irredenta”. (Hogy „el akarja szakítani Erdélyt Romániától”.)
A népnyelv a besúgókat sokféle gúnynévvel illette, s ha valakivel szemben felmerült a gyanú, hogy ilyen „tégla” lenne, akkor barátai, ismerősei kerülték őt. (László László)