Kitelepedés, névházasság

A diktatúrából való szabadulás egyik lehetséges útja a kivándorlás volt. Ez történhetett törvényesen kitelepedéssel, amikor egy családnak engedélyezték a kitelepedést (végleges távozást) Romániából. A célország főleg Magyarország volt, ritkábban Németország (NSZK) vagy esetleg az USA. Az eljárás elég nehézkés és időigényes volt, és problémás: ha beadták a kitelepedési kérvényt, a család felnőtt tagjait elbocsátották a munkahelyükről, és esetleg 2-3 évbe is beletelhetett, míg végre megkapták az engedélyt a távozásra. Ezalatt többször behívták őket a hatóságok, és megpróbálták lebeszélni a kitelepedésről. A kitelepedő családok lakását, házát elvette az állam, ők csak ingóságaik egy részét vihették magukkal.

Magyarországra azonban csak akkor lehetett legálisan áttelepedni, hogy a magyarországi külképviseleteken (a kolozsvári vagy a bukaresti konzulátusokon) iratokkal igazolták, hogy közvetlen hozzátartozójuk él Magyarországon, így „családegyesítés” címén adhatták be az áttelepedéskérvényüket. (Olykor politikai okokból szemet hunytak efölött: így telepedhetett át 1979-ben Tamás Gáspár Miklós, később pedig az „ellenpontosok”.) A családegyesítés elvéhez elég mereven ragaszkodtak a magyar hatóságok. A közhiedelemmel ellentétben 1988 előtt évente legfeljebb 150-200 család telepedhetett át.

A kitelepedés másik változata a disszidálás volt, amelynek a leggyakoribb formája az volt, hogy Nyugatra kiutaztak turistaútlevéllel (ha kaptak útevelet), és onnan nem tértek haza, hanem politikai menedékjogot kértek és kaptak. (Ezt a hatóságok úgy próbálták megelőzni, hogy nem adtak egy család minden tagjának útlevelet, s akkor ha kint maradtak, akkor a család egy része itt ragadt a rendszer „túszául”. (Persze családegyesítéssel idővel, huzavonákkal megoldható volt.)

A másik módszer az illegális határátkelés volt, amelyre sokáig Jugoszlávia felé volt az egyedüli lehetőség a Dunán vagy a „zöld határon”, ez utóbbi helyen embercsempészek segítségével. Az illegális határátkelés kockázatos volt, mert a határőrök sok embert lelőttek, vagy akiket elfogtak, azokat rettenesen megverték, és bezárták. 1987-től kezdve megnőtt az illegális határátkelők száma a magyar határon is, mert ettől az évtől kezdve a magyar hatóságok jobbára nem adták vissza az oda átszökött román állampolgárokat. (1989 novemberében az egykori román tornászcsillag, Nadia Comăneci is a zöld határon, Magyarországon keresztül távozott az országból.)

A másik módszer a legális távozásra a házasság lehetősége volt, amikor egy külföldi állampolgár házasságot kötött egy román állampolgárral, és a házassági engedély megszerzése után párját kivihette az országból. E házasságok többsége formális volt (névházasság), vagyis a pár külföldön valójában nem élt együtt. Névházasságot általában pénzért (vagy más anyagi tényezőért) kötöttek: a romániai fél családja egy biznyos összeget adott a külföldi partnernek. (Voltak bizonyos „tarifák”, egyesek szerint 50.000–80.000 lej között mozgott ez. Ami megfelelt úgy 2-3 évi átlagfizetésnek.)

A jelenség közismert dolog volt, még Hajdu Győző is 1985-ös levelében jelzi a román hatóságoknak, hogy „részesítsék megkülönböztetett figyelemben azokat a romániai magyar értelmiségieket (írókat, művészeket stb.), akik jobbára formális házasság révén települnek át Magyarországra. Ezúttal is alkalmam volt megfigyelni Budapesten, hogy milyen negatív tevékenységet fejtenek ki ezek az elemek hazánk ellen”.

Ceauşescu rendszere a kitelepedésért is pénzt kért. Egy 1982-es államtanácsi rendelet kötelezte a végleg küföldre költöző román állampolgárokat, hogy fizessék vissza a román államnak iskoláztatási költségeiket.

A romániai németek százezrei hagyták el az országot 1948–1989 között, az 1980-as években évente átlag 15 000-en. Értük a német állam fejpénzt fizetett: egy gyerekért 4000, nyugdíjasért 6000 és aktív személyért 10 000 márkát. Hasonlóan Izrael is fizetett a kivándorló romániai zsidó állampolgárokért: 2500 dollárt egy szakmunkásért és 5000 dollárt egy egyetemi diplomásért. (Forrás: Jelentés a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, 1988, Medvetánc Könyvek, 112–113.) (Hasonló adatok vannak a Hetven év, Diószegi–Süle szerk. kötetben is.) Így csökkent le a németek száma a két világháború közötti több, mint 700 000-ről 1977-ben 359 ezerre, és 1992-ben 111 ezerre.

Vicc: Megkérdezi Ceauşescu a belügyminiszterét: Vajon, mi lenne, ha megnyitnánk a határokat? Csak ketten maradnánk? Miniszteri válasz: Ne nézz engem hülyének. Egyedül maradnál. (László László)