Középiskolák helyzete, magyar nyelvű líceumok felszámolása, szakoktatás elsorvasztása
1945 és 1948 között a romániai magyarság teljes körű oktatási rendszerrel rendelkezett, az óvodától az egyetemig, széles körű középiskolai hálózattal, tanügyi önkormányzattal. Az 1948-as „tanügyi reform” következtében a magyar középiskolák egy része megszűnt. 1953 után, amikor a Gheorghiu-Dej-rendszer egyre inkább nacionalistává vált, egy párthatározattal, majd kormányrendelettel elrendelték, hogy az 1955/56-os tanévtől csak magyar (vagy német stb.) tannyelvű állami vagy középiskolákban román tagozatot hozzanak létre, ahol pedig párhuzamosan működött önálló magyar és román iskola, azokat összevonták. (Ennek a folyamatnak a részeként 1959-ben „egyesítették” a Bolyai és a Babeş egyetemeket, és fölszámolták az Agronómia magyar tagozatát.) A fő cél az anyanyelvű oktatás elsorvasztása volt. 1947-től, az iskolák államosítása óta, a románia hatóságok „bátorították” (erőltették, ahol lehetett), a kisebbségi iskolák egyesítését, összevonását román iskolákkal. Ezeknek többes célja volt: a régi magyar középiskolák épületeinek megszerzésétől az anyanyelvű oktatás elsorvasztásáig, a hőn óhajtott nemzeti homogenizációig (románosításig). Az egyesítést meg is indokolták: „Együtt a tanulásban, együtt a munkában”, vagyis, ha a román és magyar fiatalok együtt járnak iskolába, akkor jobban megismerik egymást, hiszen úgyis a „szocialista munka mezején” együtt fognak dolgozni. S ha a „munka közös nyelvét beszélik”, akkor nacionalizmus és sovinizmus nem üti fel a fejét közöttük.
Az 1959-es év felső sugallatra megélénkítette ezt a testvéri összefogásról, népek barátságáról, a gyakorlatban pedig a különböző tannyelvű oktatási intézmények összevonásáról szóló kampányt. Az 1959-es év elején személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej beszélt erről a Diákegyesületek Szövetségének országos értekezletén. Leninre hivatkozva mondta, hogy: „Ha a gazdaság összekapcsolja az egy államban élő nemzetiségeket, akkor az a kísérlet, hogy kulturális és oktatási kérdésekben szétválasszák őket képtelen és reakciós…” Ugyancsak Gheorghiu-Dej javasolja, hogy egy adott település minden nemzetisége azonos iskolában tanuljon. Erre a felső útmutatásra országosan, a tartományok és rajonok szintjén is erőteljes propagandába kezdenek az iskolák összevonása céljából, és a tervet gyakorlatban is igyekeznek megvalósítani. A középiskolák országos iskolaegyesítési folyamatában az erdélyi városokban is „megértik az idők szavát”. Így a korábbi nagy hagyományokkal rendelkező középiskolákat egyesítik román iskolákkal, vagy azokban is megjelennek a román osztályok (a Bolyai Líceumban, Csíkszeredában a mai Márton Áron Főgimnázium elődjében stb. 1960–61-től megjelennek a román osztályok.) Zilahon az Ady Endre Középiskolát (korábban Wesselényi Kollégium) egyesítik a Simion Bărnuțiu Középiskolával (1960-ban), Brassóban a magyar középiskola az Unirea Líceum tagozatává válik, Marosvásárhelyen az ugyancsak Unirea névre keresztelt lánylíceumba román osztályokat hoznak 1962-ben, stb. Még a székelyföldi középiskolákban is román tagozatokat létesítenek. Gyakran a román tannyelvű osztályok diákjainak többsége is magyar, mert a beiskolázásnál nem biztosítanak elég helyet magyar osztályokban. (Korabeli kicsengetési kártyák is ezt tanúsítják.) S ha voltak magyar középiskolák (nem voltak!!!), melyekben a hatvanas években nem hoztak létre román osztályokat, azok sem úszták meg, mert a nyolcvanas években azokat is vegyes iskolákká alakították: Például Kolozsváron a mai Báthory, Nagyváradon az egyetlen magyar középiskola (az Ady elődje). Ez egy másik történet, a magyarellenes politika újabb hullámának az eredménye! Azokat az iskolákat románosítják el (ismét), amelyek 1968-ban vagy utána ismét önálló, magyar tannyelvű iskolákká válhattak.
A másik technika az iskolák magyar jellegének eltörlésére az iskolanévadásban nyilvánult meg: az 1948-as államosítás után a középiskolák nem nevet viseltek, hanem számot kaptak, s nem mondott senkinek semmit az a tény, hogy mondjuk a 11-es Középiskola, később a 3-as Számú Matematika-Fizika Líceum, az Kolozsvár legrégibb középiskoláját jelenti (Báthory). Hasonlóan történt ez más iskolákkal is, mert ki gondolná, hogy a sepsiszentgyörgyi 2-es Számú Ipari Líceum a Mikes Kelemen Elméleti Líceum elődje lenne. S ez is utal arra, hogy sok jeles magyar középiskolát nem csak tagozatos iskolává alakítottak, hanem szakközépiskolává, mint Nagyenyed hajdani kollégiumát, vagy Udvarhelyen a nyolcvanas években a mai Tamási elődjét.
Abban sem volt köszönet, ha az iskoláknak nevet adtak, példa rá éppen az udvarhelyi hajdani katolikus gimnázium, mely 1958-től Dr. Petru Groza nevét viselte, vagy a nagyváradi orsolyiták iskolájából lett Alexandru Moghioroș Líceum stb. A megmaradt csekély számú elméleti osztályban is kötelezővé tették a termelési gyakorlatot (műhelyórákat), amikor iskolaműhelyekbe vagy gyárakba vitték a diákokat mesterek irányításával. Illetve mérnökök tanítottak nekik technológiai szaktantárgyakat. (Ezekkel az órákkal és napokkal csökkent az elméleti reál és humán tantárgyakra szánt óraszám.) Egy adat: az 1986–1987-es tanévben a romániai középiskolákban 16 073 diák tanult magyar nyelven, a líceumisták 1,31%-a.
A szakoktatást (szaklíceumokat és szakiskolákat) gyakorlatilag teljesen román nyelvűvé tették már az ötvenes évektől, azzal az indoklással, hogy a gyárban egységes nyelven kell beszélni, a szocialista munka közös nyelvén (azaz románul). (László László)