Külföldi utazások szabályozása, külföldiek elszállásolásának tilalma

A második világháború után nemcsak a két világrendszer között alakult ki „vasfüggöny”, hanem a szocialista országok közti határok is lezárultak, és ez csak 1956-tól lazult fel.

A külföldi kiutazás, szocialista országba, a hatvanas évektől elméletileg kétévente volt lehetséges, de az útlevél megszerzése komoly ügyintézést igényelt: szükség volt munkahelyi (szakszervezeti, párttagsági vagy KISZ-) ajánlásra, azonkívül belügyi átvilágításra és többszöri szűrésre, hivatali sorban állásra, kihallgatásokra stb., hogy így is elbátortalanítsák az esetleges külföldre utazókat. Ha 2–4 hónapos procedúra után valaki az óhajtott zöld útlevél birtokába jutott, akkor gondot okozhatott a külföldi valuta beszerzése. A viszonylag nyugodtabb hetvenes években még volt esély arra, hogy az útlevelet megkapják a kérelmezők, de a jóváhagyott kiutazások száma egyre csökkent. Majd a nyolcvanas évek második felében egyre gyakoribbá vált, hogy bármiféle indoklás nélkül egyeseket a határállomáson leszedtek a vonatról, hiába volt érvényes útlevelük és kiutazási engedélyük. S még csak meg se indokolták a hatóságok, hogy miért történt mindez. Mivel főleg a nyugati utazások esetén előfordult, hogy egyesek külföldön maradtak, ezért nem adtak teljes családoknak útlevelet, hanem a család egy része itthon maradt egyfajta túszként. Az is bevett gyakorlat volt, hogy ha egy tudós, egyetemi tanár vagy orvos külföldi konferenciára kapott meghívást, hiába kérte időben az útlevelet, csak miután a konferencia véget ért, hagyták jóvá a kiutazását.

Nem csak a kiutazást akadályozták, hanem a küföldiek beutazását és a román állampolgárok kapcsolattartását külföldiekkel postai úton vagy személyesen: A leveleket és küldeményeket ellenőrizték, gyakran eltüntették. A törvények szerint minden román állampolgár köteles volt jelenteni a hatóságoknak, ha külföldivel került kapcsolatba. Az országba érkezők külföldieket (főleg a magyar állampolgárokat),gyakran a határnál indoklás nélkül visszaküldték a román határőrök. Ha meg beutaztak, nem ritkán zaklatták, követték őket, és főleg itteni ismerőseiket. Külön bosszúságot és kényelmetlenséget (és a külföldi számára plusz költséget) jelentett az elszállásolásról szóló törvényerejű rendelet 1974-ből: ennek értelmében elsőfokú rokonon kívül (szülő, gyerek, testvér vagy házastárs) más külföldi rokont vagy ismerőst nem szabad romániai magánszemélynek elszállásolni. Aki ezt megszegi, azt 5000–15000 lej közötti bírsággal sújtotta a rendőrség. (A havi átlagfizetés akkor kb. 1500 lej volt.) Az intézkedés cinizmusára jellemző, hogy megindoklásában az szerepel: „Annak érdekében, hogy a Romániában tartózkodó külföldiek számára minél megfelelőbb lakáskörülményeket biztosítsanak”, tilos magánszemélynek külföldieket elszállásolni. A rendeletet azzal indokolták, hogy állítólag külföldi állampolgárokat raboltak ki, akik magánszemélyeknél voltak elszállásolva. (Ami persze, aligha volt igaz.) 1976-ban a rendeleten módosítottak: elszállásolhatók „a külföldi állampolgárságú vagy állampolgárság nélküli román származású személyek”. Ez nyíltan diszkriminatív intézkedés: a román számazású külföldit rokonai elszállásolhatják, de ha a rokon magyar, német vagy zsidó, akkor nem. A törvény értelmében még sátorhelyet sem lehet adni külföldinek, ezt is büntetik. 

Az erdélyi magyarság nagy része dacolt ezzel a szigorú intézkedéssel: a tiltás ellenére befogadta rokonait vagy barátait, kockáztatva azt, hogy megbüntethetik ezért.

Vicc: 1. A Nyárád menti cigányvajda a hetvenes években útlevelet kért Marosvásárhelyen, hogy kiutazzon Svájcba, a nyári nemzetközi cigánytalálkozóra. Eltelt a nyár, de a vajda nem kapott útlevelet. Szeptemberben behívatják az útlevélosztályra, és közlik vele, hogy átveheti az útlevelé,t és mehet Svájcba. Ő megköszöni, de elutasítja azzal az indoklással, hogy nincs miért menjen, mert éppen most érkezett haza...

2.Egy fiatalembernek van egy látássérült nagybácsija Ausztriában, aki kéri, hogy költözzön ki hozzá, hogy segítségére lehessen. Beadja az útlevélkérvényét, és meghallgatásra hívják a rendőrségre, ahol arról próbálják meggyőzni, hogy a nagybácsi költözzön Romániába, ne ő Ausztiába. Az érv, amivel meggyőzi a hatóságokat: a nagybácsi csak félszemű, nem féleszű. (László László)