Marginalizáció a mindennapokban

A nemzeti kisebbségi lét még egy hagyományos demokráciában sem konfliktusmentes, egy nacionalista és idegengyűlölő közegben azonban a csoport életét a diszkrimináció határozhatja meg. Az 1940–44 közötti Antonescu-rendszer nyíltan meghirdette, hogy etnikailag tiszta román Romániát akar, melyben ne legyenek se zsidók, se cigányok, se magyarok. A második világháború után előbb búvópatakként jött elő ez a szándék. Majd különösen a Ceaușescu nevével fémjelzett nemzeti kommunizmus időszakában, különösen a rendszer vége felé egyre nyíltabban és durvábban tematizálódott az etnikailag homogén nemzetállam eszméje. Bár az alkotmány és egyes törvények jogegyenlőségről beszéltek, de a valóságban és hallgatólagosan, a többségi nacionalizmus szándéka-akarata szent és sérthetetlen volt. A nemzetiségek közül a legnagyobb problémát a magyarok jelentették, lélekszámuk, múltjuk, intézményességük, egy másfajta szocializmust építő anyaországuk miatt. (A zsidókat és németeket el lehetett adni fejpénzért, a többi kisebbség lélekszáma aránylag elhanyagolható volt.)   

Az asszimilációs nyomás például érződött abban, hogy a keresztneveket véletlenül vagy tudatosan elírták, lefordították, nemcsak Jánosból lett Ioan, hanem még a Bélából is Adalbert, vagy Csillából pedig Stela. „Melegen” ajánlották a magyar szülőknek, hogy saját érdekükben, vagy mert akkor „jobban fognak érvényesülni”, tanuljanak a gyerekeik román tagozatokon. Ha valaki rosszul beszélte a román nyelvet (még ha idős is volt az illető), szemébe mondták, hogy román kenyeret eszik, és Romániában él, beszéljen románul. (Ha nyilvános helyen, mondjuk autóbuszon magyarok magyarul társalogtak, akár szülővárosukban is, gyakran rájuk szóltak a fenti jelszót szajkózva. Néha pedig egyenesen fenyegetve, olykor fizikailag bántalmazva a magyarul beszélőket.) Hasonló esetek iskolákban, egyetemeken is előfordultak. Katonaságnál a magyar kiskatonákkal gyakran durvábban, sőt olykor kegyetlenül bántak. Ugyanitt előfordult tisztázatlan hátterű nemzetiségit ért haláleset is, amelyről hivatalosan megállapították, hogy „öngyilkosság” volt. Gyakoriak voltak bárhol a sértegetések, magyarellenes gúnyolódások, hogy barbárok lennénk, akik nyereg alatt puhítjuk a húst, mint őseink. S finomabban vagy durvábban küldözgettek vissza Ázsiába. (Jobbik eseben csak ide a közelbe, Magyarországra.) S közben sok többségi román saját nemzetiségét dicsérgette, hogy milyen vendégszerető és toleráns nép lennének, a magyarok pedig hálátlanok, rosszindulatúak, és mindenképp Erdélyt akarják... Munkahelyen az előléptetésnél hátrány lehetett a személy magyar mivolta, a nehezebb vagy rosszabb munkát ilyen alapon osztották be, hasonlóan a jutalmakat is. Vagy vegyes tagozatú iskolákban nemritkán a magyar osztályok kapták a kisebb vagy rosszabb tantermeket. Ugyanitt „elkoptak” a magyar feliratok. Nemigen volt magyar tagozatú iskolában arra példa, hogy ne többségi legyen az igazgató, és ne a román legyen a vegyes tantestület nyelve.   

Az elvakult, elferdült történelemszemlélet bekerült a többségi közgondolkodásba, s ennek hatására múltbeli (vélt vagy valós) sérelmeket kértek a magyarokon számon. Az ilyen megnyilvánulásokat lenyelni azt jelentette (hallgatás beleegyezés alapon), hogy a kötekedőknek, sértegetőknek igazuk van. Szembeszállni, vitatkozni megint nem volt ajánlott, mint ahogy egy elvakult fanatikust nem lehet arról meggyőzni, hogy másiknak igaza lehet. Esetleg a vita miatt az illetőnek munkahelyi vagy iskolai kellemetlenségei támadtak. Legrosszabb esetben egyenesen a Securitatéval gyűlhetett meg a baja. A nyolcvanas évekre a kisebbségi kérdés már nem is politikai vagy nevelési kérdés volt, hanem egyenesen nemzetbiztonsági kérdés. (Ez utóbbi már az ötvenes évek végétől így volt.) Az állambiztonsági hivatal (Securitate), bolhából elefántot csinált, csakhogy saját intézményi kiváltságos helyzetét megszilárdítsa, illetve létjogosultságát igazolja. (A hivatalnak volt a magyar „nacionalistákra és irredentákra” szakosodott ügyosztálya is.) Elvárták, hogy minden lehetséges alkalommal buzgóan bizonyítsa a kisebbségi állampolgár a „hazájával szembeni hűségét”, és elítélje a „magyarországi nacionalizmust”, amely nemigen létezett. A magyar ember szavahihetőségét bármikor kétségbe vonták. A demokrácia, az élelem és a szabadság hiányát sikeresen pótolták magyarellenességgel.

A településnevek magyarul való kiírása a szocializmus kezdetén elfogadott volt Erdélyben, ott ahol jelentősebb magyar lakosság élt. A Magyar Autonóm Tartomány 1952-es megalakulása után megmaradtak a magyar településnevek, máshol fokozatosan kikoptak használatból. 1971-ben egy zárt körű tájékoztatón közölték a magyar sajtó vezetőivel, hogy egyes erdélyi települések (pl. Marosvécs) neveit azontúl csak román nyelven szabad közölni a magyar cikkekben. 1988. április 3-tól a magyar településneveket betiltották, csak románul szerepelhettek a lapokban, könyvekben s a tankönyvekben. A nemzeti kisebbségeket a hetvenes években „együttélő nemzetiségek”-nek hívták. A főtitkári beszédekben is így szerepelt sokáig, majd 1984 végétől „magyar származású románokká”, illetve „magyar nemzetiségű román dolgozókká” lettek a romániai magyarok.  (László László)