Mesterségesen nagyra nőtt városok, az etnikai arányok megváltoztatása, zárt városok

Erdélyben a XX. század elején a városi lakosság több mint 80%-át magyarok, németek, zsidók, örmények stb. tették ki. Még a század közepén is, a kommunizmus elején is a kisebbségek jelentős részét képezik a városi lakosságnak. A nagy méretű iparosítás és ezzel járó mesterséges városiasítás megbontotta ezeket az arányokat. Így a kommunizmust követő első népszámlálás adatai szerint (1992) a 4,4 milliós erdélyi városi lakosságból alig negyede, kevesebb mint 1,1 milió volt kisebbségi.

A lakosság etnikai megoszlása Erdély városaiban 1910–1992 között 

A városok elrománosítása közvetlen állami beavatkozással ment végbe. Nicolae Ceaușescu a nemzetiségi összetétel „javítását” egyebek mellett úgy tartotta megoldhatónak, ha a legnagyobb erdélyi városok körüli román többségű községeket a városokhoz csatolják. (A pártfőtitkár által nyíltan hirdetett „homogenizáció” nemzeti keveredést is jelentett, vagyis a kisebbségek beolvasztását, a kisebbségi szigetek felaprózását, felszámolását.) A másik, még hatékonyabb módszer volt a tömeges betelepítés vagy a zárt városokká nyilvánított nagyvárosokba román nemzetiségű munkaerő beköltöztetése. 1968-tól évente minisztertanácsi határozat szabályozta a tételesen felsorolt városokba települők számát. 1971 után mindenkitől igazolást kértek arról, hogy lakása az adott településen biztosítva van-e. Az egyedi engedélyezés diszkriminációra és olyan „zárt városok” létrehozására adott lehetőséget, ahová magyarok nem telepedhettek be, vagy csak nagyon nehezen és korlátozott számban.

Az 1976-os államtanácsi rendelet szerint: „A törvény által nagyvárosoknak nyilvánított esetében, az ott letelepedni szándékozók név szerinti listáját a megyei néptanács elnöke hagyja végre.” A megyei néptanács elnöke pedig a megyei párt első titkára volt. A listát egy olyan bizottság állítja össze, melynek élén az egyik helyettes áll, de vannak benne a KISZ és a milícia (rendőrség) képviselői közül is. Elképzelhető, hogy egy ilyen listára milyen nehezen kerülhetett fel egy a nemzeti kisebbséghez tartozó személy. S ha fel is került esetleg, egyszerűen a neve miatt törölhették a névsorból. Fellebezési lehetőség nem volt.

Ezen államilag szervezett telepítési folyamat során esetenként az Erdélybe betelepülő román diplomás vagy munkás még letelepedési segélyt, lakáskiutalást és munkahelyet is kapott. (A segély nagysága nem volt elhanyagolható, úgy félévi–egyévi átlagfizetésnek megfelelő összeg, azaz 15–30 000 lej.) A betelepülő románokkal szemben, előbb csak az erdélyi magyar diplomásokat (a nyolcvanas években már a szakiskolák és szaklíceumok végzőseit is) a Kárpátokon túlra helyezték ki. Kötelesek voltak ott ledolgozni 3-5 évet, ellenkező esetben visszafizettették velük az iskoláztatási költségeket. (Sokan ezért választották a kivándorlást, vagy ha hosszabb ideig éltek a Kárpátokon túli területen, akkor ki voltak téve az asszimilációnak.)

Ha megnézzük három jelentős erdélyi város adatait, melyek egykor magyar többségűek voltak (Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad), a nemzetiségi számsorok alakulása erőteljes betelepítésre utalnak:

Kolozsvár lakossága 1948-ban, 1977-ben és 1992-ben nemzetiség szerint:

Marosvásárhely lakossága 1948-ban, 1977-ben és 1992-ben nemzetiség szerint

Nagyvárad lakossága 1948-ban, 1977-ben és 1992-ben nemzetiség szerint

(Az utolsó két időpont adatait érdemes alaposabban összehasonlítani, amikor a román lakosság száma robbanásszerűen gyarapodik, s a városok magyar lakossága esetleg lassan gyarapodik, stagnál vagy apad.) 

A románok betelepítésével a városok arculata is megváltozott, a városképet is románosították. Mivel a betelepített románok nagy többsége színromán területről származott, eleve idegenkedve – ha nem ellenségesen – tekintett az ott élő őslakos magyarokra. Ráadásul nagy részük falusias környezetből származott, emiatt egyes nagyvárosokban gettószerű tömbökben laktak, egyfajta rurarizálódás történt – mondhatni civilizációs hanyatlás. (László László)