Pártállam

Az államszocializmus vagy kommunizmus éveiben egypártrendszer volt Romániában. A kommunista párt volt a pártállam egyetlen, domináns politikai szervezete. Szorosan összefonódott az állammal, de azt saját irányítása alatt is tartotta. Romániában 1947–65 között a Román Munkás Párt, 1965–1989 közt a Román Kommunista Párt volt az állampárt elnevezése.

Az alkotmány előírta: Románia Szocialista Köztársaságban a társadalom legfőbb vezető ereje a Román Kommunista Párt. A párt hierarchikusan kialakított, központosított szervezet volt, a demokratikus centralizmus elve alapján felülről jött az utasítás, és lent a megyék, vállalatok-intézmények végrehajtották, mint úgymond többségi döntést/akaratot. Párton belül a legfőbb vezetőtisztség a Főtitkáré volt. N. Ceaușescu 1965–1989 között töltötte be a funkciót. A megyék szintjén a legfőbb tisztség a megyei első titkáré, aki egyben a megyei néptanács vezetője volt. Hasonlóképpen a településeken a néptanácselnök (polgármester) párttitkár is volt. Tehát a közigazgatás és a pártvezetés egy kézben öszpontosult. A vállalatok és intézmények szintjén lehetett kivétel, ahol az igazgatói és párttitkári tisztségeket két külön ember töltötte be: az igazgató szakember volt inkább, de maga is párttag, s olyan, akiben a párt megbízott. A párttikár politikai tisztség volt. A párt behálózta a Securitatét, a hadsereget, a közigazgatást, a társadalom intézményi alrendszereit.  

Párttag az volt, akit felvettek a pártba, 1989 végén Romániában a párttagok száma megközelítette a 4 milliót. Ebből a létszámből kb. tízezren voltak azok, akik hivatásos funkcionáriusai voltak a pártnak, onnan kapták a fizetést, és ez volt a munkájuk. Összefoglaló névvel pártaktivisták, pártfunkcionáriusok vagy idegen szóval nómenklatúra. (A nomenklatúra név még Sztálin korából származik, és egy párton belüli listajegyzéknek, funkció- és hatáskörjegyzéknek volt az elnevezése.) Később a nómenklatúra a kommunista rendszer hatalmi elitjének összefoglaló neve lett. S mint ilyennek, a nómenklatúra tagjainak kiváltságok jártak, annak függvényében, hogy helyi, megyei vagy országos szintű volt a tisztségük. Általában a lakosság többi részétől elkülönülten éltek (ők villanegyedben, a lakosság nagy része tömbházakban). Szívesen költöztek az államosított és jobb lakásokba. Külön üzletekben vásároltak, sőt hazaszállították nekik az árut, míg a többség sorban állt, és nélkülözött. Külön és különb kórházakban kezelték őket és családjukat, és külön nyaralókban nyaraltak, nem a tömeggel. Hozzájutottak külföldi árukhoz, amelyekhez mások nem. Gyermekeik külön iskolákba jártak, és akár külföldön is tanulhattak, míg mások nem. A párt- és állami elitre jellemző volt, hogy a fentről jövő utasításokat feltétlenül végrehajtották, és igyekeztek a feletteseik és leginkább a Főtitkár kedvében járni, és nekik hajbókolni, nyalizni. Így biztosítva volt számukra és családjuk számára a jólét.

Pártkongresszus: az RKP 5 évente összehívott országos ülése több ezer résztvevővel az ország egész területéről, amely általában 5 napig tartott. Megvolt a szokásos rituálé: felolvasott és sokszor megtapsolt főtitkári jelentés, ehhez „hozzászólások”, melyek ünnepelték és dicsérték a Főtikárt, s amelyeket előre megírva adtak a hozzászólók kezébe. Aztán szekcióülések, a vezetés által előterjesztett javaslatok, pártdokumentumok „vitája”, majd megszavazása. A régi-új Főtikár egyhangú újraválasztása, a pártvezetés többi fóruma – Központi Bizottság stb. megválasztása. A pártdokumentumok közül az úgynevezett irányelvek a soron következő ötéves tervre írtak elő feladatokat az országnak, gazdaságnak. A kongresszust követő évben az állami szervek ezeknek a megvalósítását törvénybe fogalták. (A Párt találta ki, amit az állam, az intézmények és emberek révén megvalósított.) Hasonló dokumentumok voltak az irányvonalak, ezek pedig a nevezett ötéves tervet követő évtized fejlődési terveit vázolták fel. A pártkongresszusokat az éppen folyó ötéves terv utolsó előtti évében rendezték, a legutolsót, a XIV.-et 1989 novemberében. (László László)