Rejtett munkanélküliség, a „munkakerülés” tilalma

A kommunizmus hamis mítosza szerint a szocializmusban „mindenkinek volt munkája”, azaz nem volt munkanélküliség.

Mivel a gazdasági rendszer nem piacgazdaság volt, központilag kellett szabályozni nemcsak az árakat, de a béreket is. Ennek formája az ún. bértömeg-gazdálkodás volt: adott vállalat a dolgozói száma után meghatározott mennyiségű bért fizethetett ki. Létezett egy kis mozgástér az egyes dolgozói kategóriákon belül, amelyet az egyéb juttatások (prémium, jutalom, kiküldetési pótlék, napidíj, természetbeli juttatások stb.) tovább tágíthattak. Volt egy elit szakmunkásréteg, amelyet meg kellett fizetni, hogy érdekelt legyen a munkában, s ne essen vissza a termelés. Az ő fizetésüket (és nem utolsósorban, az üzem vezetőségének fizetését) a bértömeg-szabályozás viszonyai között akkor tudták feltornázni, ha volt egy gyengén fizetett réteg is az üzemen belül. Így hivatalos munkanélküliség valóban nem volt, csak rejtett: a munkanélküliek nem az utcára kerültek, hanem vállalaton-intézményen belül voltak, ahol jóval több embert alkalmaztak, mint amennyire szükség lett volna. (Volt munkahelye és fizetése, de nem volt ténylegesen mit dolgoznia az emberek egy részének.) A nagy méretű szocialista iparosításnak egyik célja volt az új munkahelyek létesítése, habár a hatalmas kiadásokkal létesített új vállalatok kezdettől fogva veszteségesen termeltek.

Mivel a szocializmus „munkára nevelt”, vagy inkább kényszerített, ezért büntették is a munkátlanságot, „munkakerülést”: „élősködőnek” (parazitának) nyilvánították azt, akinek nem volt munkahelye. S ennek az élősködésnek a különböző fajtáit a törvény büntette. A hatóságok közül a rendőrség (Milícia) feladata volt a munkanélküli egyéneket „közhasznú munkára” befogni. Gyakoriak voltak az utcai igazoltatások (esténként és városon), felírták az igazoltatott személyek adatait, munkahelyükről is faggatták, és hogy hol járnak, mintha nem lehetett volna szabadon mozogni. Akinek nem volt munkahelye, azt felszólították, hogy záros határidőn belül keressen munkát, vagy a hatóságok adtak rosszul fizetett, többnyire szakképzetlen vagy mezőgazdasági munkát.

1968-tól előbb a „csavargást” büntették. (Tehát ha valakinek nem volt állandó lakhelye vagy munkahelye, akkor azt gyorsított eljárással börtönbüntetésre ítélték, s mihelyt onnan szabadult, akkor igyekezett munkát keresni, mert nem akart visszaesőként újra börtönbe jutni, vagy ingyen dolgozni az államnak egyfajta kényszermunkásként.)

Később tovább részletezi a büntető törvénykönyv, hogy mit értenek „élősködésen”:

– Tilos volt a koldulás, 1000-től 5000 lejig terjedő pénzbírságra vagy 1-től 6 hónapig terjedő szabadságvesztésre ítélte a bíróság, akit a rendőrség kéregetésen kapott.

 Hasonlóan büntették a prostitúciót, tiltott szerencsejátékokat, más, a korban elítélendőnek tekintett cselekedeteket.

A hatóságok (milícia) mellett az ilyen ügyek felszámolásában fontos szerepet szántak a szakszervezeteknek, a KISZ-nek, az iskolának, a nyilvánosságnak (sajtó). A leleplezett „élősködők” bírósági tárgyalásai nyilvánosak voltak, és beszámolt róluk a sajtó, közölte az érintettek nevét, vétségeit és az elmarasztaló ítéleteket. S mivel ez is része volt a kommunista propagandának, azzal is tele voltak az újságok, hogy nálunk a kommunizmusban nincs munkanélküliség, de bezzeg a kapitalista államokban a „szegény munkanélküliek éheznek”, kénytelenek csövezni.

Főleg az ifjúságot igyekeztek „óvni a munkakerüléstől”: Napközben, főleg délelőtt a bárokban, parkokban, utcákon, mozikban, cukrászdákban, strandokon (s más nyilvános helyeken) milicistákból, KISZ-aktivistákból álló járőrök minden fiatalabb személyt igazoltattak és felírtak. Ha diák volt, akkor melyik iskolából való, és közölték az iskolákkal is a „lógósok” nevét, s azokat negatív példákként iskolatársaik elé állították. Aztán megkapták szokásos büntetésüket: nyilvános megrovás, magaviseleti jegy lerontása, szülők értesítése stb.    

A sajtó segítségével a közvéleményt (közhangulatot) is igyekeztek a „munkakerülés” vagy „élősködés” ellen hangolni. Sőt, kérték az emberek támogatását, hogy akinek ilyen esetekről van tudomása, annak arról „hazafias kötelessége” értesíteni a hatóságokat. S elég volt egy „jóakaró szomszéd”, aki jelentette a hatóságoknak, és azok azonnal felléptek, s egy megszokott házibuli résztvevői is igen könnyen a rendőrségen köthettek ki, s legalább csendháborítást, rendzavarást a nyakukba varrtak. (László László)