Sajtó

A szocializmusban a sajtó feladata nem az olvasók tájékoztatása volt, hanem „nevelése” az új világnézet szerint, pontosabban a hatalom által megszabott feladatok ellátása: propaganda, (agymosás), a „tömegek” egyben tartása s ha kell, mozgósítása.

A romániai sajtóban voltak magyar nyelvű lapok: napilapok (hetente hatszor jelentek meg), hétvégén művelődési mellékletekkel, melyek tartalmasabb olvasnivalót is tartalmaztak. A magyar napilapok közül egy volt országos, az Előre (1953–1990). Voltak helyi újságok a nagyobb magyar lakossággal rendelkező megyékben: Maros megyében a Vörös Zászló, Kolozsváron az Igazság, Nagyváradon a Fáklya, Aradon a Vörös Lobogó, amelyek 1968, az új megyerendszer létrehozása előtt már léteztek. A két székely megyében 1968-ban hoztak létre megyei napilapokat (Hargita, illetve Kovászna megyében a Megyei Tükör). A helyi lapok igyekeztek a központi elvárások és pártfeladatok mellett egy kis helyi színt becsempészni az olvasóik számára. (A külföldi lapok megrendelése a „szabadabb” hetvenes években is elég nehéz volt, később lehetetlen.)

A kimondottan politikai újságok mellett (melyek kiadója a párt vagy állami szerv volt), léteztek réteglapok, melyek célja, szerepe volt a lakosságnak egy-egy jól behatárolható csoportját (életkor, nem, foglalkozás, iskolai végzettség stb. alapján) tájékoztatni, „nevelni”, befolyásolni:

– Dolgozó Nő (1954–1990) egy havi női magazin. A kötelező politikai, ünnepi témák mellett volt benne minden, ami egy (1954–1990) női lapba belefér: irodalom, háztartás, divat, nevelési témák, levelezési és társkeresési rovatok, olykor még egy kis humor is.

– A Hét (1970–2006) fejléce alapján politikai-művelődési hetilap. A politikai tárgyú cikkek mellett számos közéleti, tudományos problémával foglalkozott.

– Új Élet, (1958–1990), Marosvásárhelyen kéthetenként megjelenő képeslap.

– Ifjúmunkás (1957–1989), a KISZ Központi Bizottságának hetilapja.

– Korunk (1957–), Kolozsváron megjelenő művelődési folyóirat.

– Igaz Szó (1953–1989), marosvásárhelyi irodalmi folyóirat.

Pár kommentár a lapcímeket illetően, összefüggés a cím és tartalom között (a lapoknak beszédes címeket adtak): Vörös Zászló (a kommunizmus szent jelképe), Igazság, Fáklya – világít, vezérel, utat mutat. Igaz Szó, csak semmi manipuláció, hanem minden maximálisan igaz. A cím nemcsak sokatmondó lehetett, hanem mozgósító is: például Előre, mert a párt és lapja mutatja az utat. A Dolgozó Nő nyilván a szocializmust a férfiakkal vállvetve együtt építő elvtársnőköz szól. (Az esetleg „élősködőkhöz semmi esetre sem.) Falvak Dolgozó Népe – testvérlapja az az Agricultura Socialistă. Új Élet, új rendszerben újfajta életet élnek az új emberek. Ifjúmunkás: az ifjúmunkás szinonimája az ifjú kommunista, bár a hetilap a munkásifjak mellett a középiskolás és egyetemista célközönséghez is szólt.

A politikai megkötések ellenére, a szerkesztőségek igyekeztek olvashatóvá és „emészthetővé” (elfogadhatóvá) tenni a lapjaikat, a kötelező termelési riportokon és politikai beszámolókon kívül. Akkor volt gond, amikor egy évfordulós vagy ünnepi számot kellett kiadni, amikor vastagon ömlött a propaganda és a Vezér dicsőítése. (Később már a nejét is ünnepelni kellett.)

A diktatúra utolsó éveiben egyre kevesebb volt a normálisnak mondható lapszám, s egyre gyakrabban fordul elő, hogy román szerzők írásait fordították le magyarra, és az újságírók kezdtek inkább fordítókká válni. (Az 1980-as évektől – a magyarellenes román propagandaháború fölerősödésével rendszeresen megtörtént, hogy át kellett venni egy-egy dühödt magyarellenes kirohanást valamelyik román lapból.) Ha pártkongresszus volt vagy valami országos esemény, amelyen N. C. beszédet mondott, akkor minden lap ezt kötelezően lehozta. Jó példa, ha megnézzük az 1987. februári 26–27-i nemzetiségi tanácskozásról szóló beszámolókat. (Ezelőtt jelent meg Budapesten Erdély története három kötetben, és ez Romániában hivatalosan gerjesztett tömeghisztériát váltott ki: a román lapok ontották a rágalmakat, s erre „összetrombitálták” a magyar és a német nemzetiségű dolgozók tanácsait. Azok közös ülésén maga Ceaușescu is beszédet mondott. A beszéd és a válogatott felszólalások egységesen megjelentek a magyar sajtóban. N. C. beszéde is utalt Erdély történetére, a lehető legsúlyosabb és persze valótlan vádakkal illette azt: „Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez?” A tanácskozás résztvevői megéljenezték, megtapsolták sokszor a szónokot, holott senki közülük nem olvasta a kiadványt. De ez volt szokásban, és ezt kellett tenniük. (László László)