Szocialista nagyipar
Valamennyi kommunista, szocialista állam korábban iparilag (és nem csupán!) elmaradott ország volt, ezért hatalomra kerülésük után a kommunista pártok nagy méretű iparosítási-fejlesztési programokba kezdtek. Ebben az iparosítási lázban elsőbbséget élvezett a fémipar (kohászat és gépgyártás), mellette az energetika – ami előfeltétele volt a villamosításnak. (A civilizáció másik jelképének számított a villanyvilágítás és az eletromos háztartási eszközök elterjedése.) Mivel a kohászat alapanyaga bányászattal kerül a felszínre, a fejlesztések keretében hasonlóan kiváltságos szerepet töltött be a bányászat, bányaipar. (Ez meglátszott a fizetéseknél is.) S mivel Románia kőolajtartalékokkal rendelkezett, a vegyipar fejlesztését is kiemelt célnak tekintették, és ennek érdekében Elena Ceauşescu (mint négy elemi iskolai végzettséggel 1974-ben vegyészetből doktorált) lett ennek az ágazatnak a politikai reprezentánsa.
A romániai erőteljes iparfejlesztés jelképeivé váltak a nagy ipari komplexumok (kombinátok), minden vidékére kellett építeni belőlük. A kommunista iparfejlesztés sajátossága, hogy nem a hatékonyságra vagy a minőségre törekedtek, hanem a mennyiségre. Főleg, hogy elmondhassa a pártpropaganda, erre is képesek vagyunk.
Az iparosítás velejárója, hozadéka volt, hogy az ipari üzemek (bányavállalatok) munkásai számára lakásokat kellett biztosítani, ezért erőteljes városépítési programok indultak. Az erőszakos kollektivizálás révén a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerő özönlött az iparba és városra. Az iparosítással járó tömegmozgások szerepet játszottak a Ceaușescuék homogenizációs (egységesítő, nivelláló) programjában is.
Az erőteljes iparosítás munkaerőigénye hatott az oktatás átszervezésére is: az elméleti középiskolákat szakközépiskolákká és szakiskolákká alakították át, s csökkent az elméleti líceumok aránya. A főtitkár előírta, hogy a szakmai és az elméleti oktatás aránya legyen 70 a 30-hoz. Ez végbement a felsőoktatásban is, a klasszikus egyetemi képzés (tudományegyetem) háttérbe szorult a műszaki képzéssel szemben. Jóval több mérnököt és közgazdászt képeznek, az oktatás politechnizálása nyomán.
Az intenzív iparfejlesztést egyrészt belső erőforrásokból hajtják végre, a nemzeti jövedelemnek közel egyharmadát fordították fejlesztésre (ennek legnagyobb részét az ipar kapta), emiatt nőtt a nemzeti jövedelem, és nőtt az termelés volumene is. Később külföldi kölcsönöket is vett fel a román állam főleg fejlesztésekre, csakhogy a legtöbb esetben ezekből nem lesz hatékony termékfejlesztés: vagy Nyugaton már elavult gyártási technológiákat vásároltak meg, vagy a külföldi gyártási szabadalom (licenc) alapján gyártott román termék messze elmarad az eredetitől. Jó példa rá a hazai Dacia és az eredeti Renault közötti minőségi különbség. Sokszor elhibázott döntéseket hoznak: például akkor futtatják fel a kőolajvegyészetet Romániában, amikor a világpiacon kétszer is megdrágul a kőolaj. (1973-ban és 1979-ben volt a két „árrobbanás” a kőolaj nemzetközi piacán.) De ezért a kőolajvegyészetet nem fogják vissza. S veszik drágán a kőolajat, feldolgozzák, és eladják olcsón végig az 1980-as években.
S az iparosítás körüli sikerpropaganda szemléletes példája egy idézet az RKP XIII. kongresszusáról: „Összehasonlítva az 1945-ik évvel, 1984-ben az ipari termelés 100-szorosa, és a mezőgazdasági termelés majdnem 7-szerese... A négy évtized alatt 6 millió új munkahely jött létre és a lakosság közel 80 százaléka új lakásba költözött...” (Miért nem szerencsés az összehasonlítás, az 1945-höz való viszonyítás? Mert a háború végére igencsak visszaesett a termelés a munkaerő- és nyersanyaghiány miatt.) (László László)