Kedves Ibolya, Aranka, Attila,

tisztelt gyászoló család,

végső búcsúra és tiszteletadásra érkezett gyászoló közösség!

A halál előtt először elnémulunk. Aztán mégis beszélnünk kell.

Takács Csabától búcsúzunk. A férjtől, az apától, testvértől, rokontól, munkatárstól, és a barátunktól.

Búcsúzunk a Szövetség egyik alapítójától és egykori ügyvezető elnökétől, aki számunkra örök ügyvezető elnök maradt. Búcsúzunk a Communitas Alapítvány elnökétől.

Egyszerűbb és sokkal pontosabb, ha azt mondom, hogy búcsúzunk a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szívétől és élő lelkiismeretétől.

Hogy milyen is volt Csaba, és hogyan élt?

Építő és reményt adó ember volt. Olyan természetességgel szolgálta a közösséget, ahogy más levegőt vesz, ahogy más lélegzik. Ezt a feladatot a legnehezebb pillanatokban sem tekintette sem tehernek, sem áldozathozatalnak. Pedig nehéz pillanatokban jó bőven volt része 1989-től a múlt péntekig.

A közösség szolgálata volt az ő élete, a munkája, a mindennapok, a hetek, a hónapok, az évek. Ma még nem tudjuk elképzelni nélküle a Majális utca 60-at.

Takács Csaba nevéhez az elmúlt 36 évből számtalan közösségi eredmény, megvalósítás kötődik. Ezekkel ő soha nem büszkélkedett, különösen nem kérkedett, hanem dolgozott értük. Ezt megírni a történészek dolga lesz, hatalmas és súlyos örökség. De megőrizni és tovább építeni már a mi dolgunk.

Tisztelt gyászoló gyülekezet,

Takács Csaba halálával az általa elkezdett építkezés nem fejeződött be, nincs vége.

Csak az életének lett hirtelen vége. Egyszerű ember volt, és egyszerűségében hatalmas. Hatalmas a nagyság értelmében, de sohasem hatalmaskodó. Olyan hatalmas, ahogyan csak az egyszerűségre, a szolgálatra született emberek válhatnak. Alakította a világot, nyomot hagyott benne.

Csaba az utolsó pillanatáig igyekezett megérteni a változó időket.

Beszélgető ember volt. Ugyanolyan természetességgel tárgyalt egykoron államelnökökkel és miniszterelnökökkel, mint amilyen természetességgel meghallgatta az emberek sokszor személyes problémáját is.

Beszélgető ember volt, mert hitt abban, hogy a párbeszéd által ismerhető meg a világ, és egymás szemébe nézve lehet megtalálni a közös igazságot. A külön-külön személyes igazságok vagy kioltják egymást vagy elszáguldanak egymás mellett, ám az az igazság, amit a türelmes párbeszédből kialakítunk, az az egyedüli, amely segíteni és formálni tudja a mi közös jövőnket.

Beszélgető, igazságkereső, és végtelenül tisztességes ember volt.

Kérdésekkel, azok megfogalmazásával és a válaszadással próbált az igazság közelébe kerülni. Egy kicsit szókratészi figura, transzilván köntösbe öltöztetve.

Igazságos volt, és szigorú. A fiatal kollégák az elején egy kicsit mindig féltek tőle, a szigorú elnök úrtól. De sohasem azért féltek, mert bántotta volna őket. És mihelyt jobban megismerték, rögtön fölfedezték a szigorúság mögött rejtőzködő hatalmas szívet és lelket.

A mi Szövetségünkben Takács Csabánál igazságosabb embert nem ismerek. Két dolog biztosan távol állt tőle: a kicsinyesség és a gőg, a hybrisz. Mindenkit munkára tudott sarkallni, és mindenkiről pillanatok alatt tudta, hogy mit és mennyit bír el.

Kedves barátaim,

Csabát semmi, de semmi sem foglalkoztatta jobban, mint az erdélyi, a romániai magyarok jelene és jövője. Egész életét erre tette fel. Szerényen, bátran, hűségesen, sem időt, sem energiát nem kímélve mindig elvégezte a rá szabott munkát. Vagy helyesebb azt mondani, hogy ő szabta magára a munkát.

Mindig elöl ment, és sokszor ott kellett haladnia, ahol azelőtt nem volt út.

Elöl ment akkor is, amikor a Mátyás-szobor köré élőláncot kellett fonni. Elöl ment a Parlamentben a kisebbségi jogok kiharcolása idején. Elöl ment a Szövetségünk belső intézményeinek megépítésekor, iskolák, intézmények alapításakor. Elöl ment az elkobzott vagyon visszaszerzésekor.

És bár a fényképeken sosem, vagy ritkán találni őt az első sorban, elöl ment például a Szabadság-szobor visszaállításakor. Mindannyiunk retinájába beleégett ma már a szobor visszaállításának egyik szimbolikus képe: Takács Csaba lentről, a gödörből, tulajdonképpen a szobor alól irányítja a munkálatokat. Elöljáró volt a szó legnemesebb értelmében.

Fiatal államtitkárként a ’90-es évek második felében, politikai inaséveim elején hamar rájöttem arra, ami aztán később számtalanszor visszaigazolódott: Takács Csaba nemcsak bízott bennünk, hanem meg is védett. Ha hibáztunk, azt négyszemközt beszélte meg velünk, majd, ha kellett, tartotta a hátát. Tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Ahogy felénk szokás mondani: ha Takács Csabával elindultál a sötét erdőben, végig biztonságban érezhetted magad, és a nap végén is ott volt veled.

Ilyen ember volt, így élt, így vezette, irányította és tartotta össze a kisebb közösségét az Ügyvezető Elnökségen, majd a Communitas Alapítvány közösségét, és ezt a példát mutatta a mi nagyobb erdélyi közösségünknek is.

Egyszer nagyon régen, talán 2007-ben vagy 2008-ban, amikor egy nehéz időszakon gyalogoltunk át, és éjt nappá téve dolgoztunk, egyszer, úgy éjféltájt megkérdeztem, hogy ő ezt hogyan csinálja, hogyan bírja? Mert a közösség iránti teljes elkötelezettség mellett vagy mögött még valaminek lennie kell… A család – válaszolta Csaba.

Ismertem korábban Ibolyát, Arankát és Attilát, voltam Hunyadon és Csolnakoson, de valahogy addig a családról nem beszélgettünk.

És akkor hosszasan mesélt a feleségéről, Ibolyáról; Arankáról és Attiláról, és – bár már régóta ismertem Csabát –, de ezt az oroszlántermészetű embert talán akkor láttam először elérzékenyülni. És nem szégyellte, hogy a férfiember szeméből kicsordul a könny. Ahogy rólatok, a családjáról beszélt, hatalmas, hatalmas, nagy szeretet áradt belőle.

Tisztelt gyászoló gyülekezet,

Takács Csaba nagy tanítómestere a történelem és a mindennapi tapasztalat volt. Minden ideológia iránt bizalmatlan volt, nyűgnek tekintette.

Számára az érték a szabadság volt, az emberi méltóság, a kultúra, az anyanyelv, a nemzet, az identitás, az önállóság, a hűség, a másik ember elfogadása, bátorság, igazságosság, tisztesség. Ez volt az a gerinc, amelyre a mindennapi cselekvést építette.

Beszélgetéseink során általában az erdélyi fejedelemség koráig mentünk vissza a történelmi tapasztalatért, és azon belül is Bethlen Gábor fejedelem éveiről és örökségeiről tudtunk beszélgetni órákon át. Aztán mindig a mindennapi tapasztalathoz érkeztünk meg, és feladatainkat innentől kezdve határoztuk meg újra és újra.

Amikor legelőször személyesen találkoztunk, az a Harkov-jelentés idején volt, interjút készítettem vele. Lenyűgözött az az elsöprő belső erő, amellyel a kérdéseimre válaszolt, és, bár sietős dolga volt, az interjú után azért még egy 30-40 perces rövid beszélgetésre visszatartott. És a beszélgetéseink azóta tartanak, sohasem tudtuk befejezni, mindig csak abbahagytuk, és a folytatásra vártunk.

És én most még mindig nem tudom elhinni, elfogadni, hogy nincs, nem lesz több beszélgetés, nem tudjuk folytatni onnan, ahol pár nappal ezelőtt abbahagytuk.

Amikor Csaba betöltötte a 70. évét, vissza akart vonulni. Nem hagytam, mert úgy éreztem, hogy szükségünk van rá. Mások is arra biztatták, hogy folytassa. És jól tette, mert ez volt számára az élet: cselekedni a közösségért. Ez volt számára a jó élet, mert tudott tenni a közösségért.

Ha azt a kérdést tesszük föl magunknak, hogy Takács Csaba jobbá tette-e a világnak azt a részét, amelyre hatása volt, a válaszunk: igen. Jobbá tette.

És csak reménykedni tudunk, hogy bennünket is jobb emberré tett. Munkatársként, kollégaként, majd barátként számtalan olyan történetet tudok fölidézni, amelyek mind egy irányba mutatnak: azt az embert rajzolják meg, azt a jó embert, aki mindig a saját ügyei elé helyezte a közösség ügyeit. Ez volt számára az élet. Ez éltette őt, ez késztette újabb és újabb feladatok vállalására.

Pár nappal ezelőtt még közösen terveztünk 2026-ra, 2027-re.

Erről akkor nem volt szó, Csaba! Ez nem volt benne a tervben!

Igazából az utolsó beszélgetésünk, az úgy kezdődött, hogy látta rajtam, hogy nagyon fáradt vagyok. Ilyenkor az volt a taktikája, hogy elkezdett feladatokról beszélni, és csak arra lettem figyelmes, hogy sodor magával, a tervezéssel, mint olyan sokszor az elmúlt évtizedekben. Aztán a beszélgetést abbahagytuk, hogy majd folytatjuk pár nap múlva. Számomra egy biztos pont volt, tudtam, hogy a füzetében föl vannak írva a megbeszélnivaló dolgok, nekem meg az asztalomon cetlikre lejegyezve a témák, és eljön az idő, csütörtökön többnyire, amikor mindent átbeszélünk. És az idő nem eljött, hanem ismét elment.

Most itt állunk Takács Csaba koporsója előtt. Búcsúzunk. Muszáj búcsúzni.

Tudjuk, hogy hol a test, és azt is, hogy mi lesz belőle, de mi lesz a lélekkel? Egyházunk tanítása szerint ezt is tudni véljük. A tudomány ennél bizonytalanabb. Még csak ott tart, hogy nem képes eldönteni, hogy a testből elszálló lélek 4 vagy 6 grammnyi súlyú.

Hová megy a lélek, hol van, miután elhagyja az ember testét?

Talán abban a fekete rigóban volt, amely a fejünk fölé nyúló ágra szállt vasárnap este, amikor Arankával és Attilával édesapjukról beszélgettünk. Elcsendesedtünk, és mintha azt mondta volna: „most már elég volt, hagyjátok abba!”

Tisztelt gyászoló gyülekezet,

Nagy mókamester az Úr, de a halálnak nincs humorérzéke.

A munka ünnepén! Munkabalesetben! De Uram, ezt most kihagyhattad volna!

Mert a halál nem üzen semmit, a halál értelmetlen! A halál hiányt okoz, és fáj. Az ember természetéből kifolyólag magyarázatot keres, értelmet akar adni, üzenetet vél fölfedezni benne. Nincs üzenet, értelmetlen. Az élet része ugyan, abban az értelemben, hogy az élet vége, befejezése. Nekünk pedig el kell fogadnunk.

Vigasztaljuk egymást azzal, hogy egy igazán nagyszerű és jó ember kortársai lehettünk. Ismerősei, munkatársai, barátai. És vigasztaljuk Ibolyát, Arankát és Attilát ebben a nagy veszteségben.

Közben megköszönjük azt is, hogy engedtétek, elfogadtátok, hogy édesapátok és Ibolya férje, társa egy kicsit a miénk is legyen. Vigasztalódjunk azzal a tudattal, hogy Takács Csaba öröksége megmarad, mi megőrizzük, és az utánunk jövő nemzedékek számára példaként állítjuk.

Kedves Csaba, hiányozni fogsz! Pihenésed legyen csendes, nyugodjál békében!