Négy évvel ezelőtt álltam utoljára itt, önök előtt a Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján. Nagy örömmel tettem eleget Gergely Balázs meghívásának, hiszen mi lehetne csodálatosabb annál, ahogy a szemünk előtt születik meg és izmosodik közösségi hagyománnyá valami, ami szűk másfél évtizede még egyszerű, bár a kezdetek óta ambiciózus kulturális eseményként indult?

Könnyen mondhatnám, hogy ez természetes, hiszen Kolozsvár formális rangjától függetlenül évszázadok óta Erdély fővárosa, mi mindenképpen annak tekintjük, és így a többi erdélyi város közösségének is a példaképe. Ma is igaz ez, hogy Székelyföldtől Máramarosig, a moldvai csángó magyar közösségektől Dél-Erdélyig minden tekintet Kolozsvár fele fordul, és van verseny a magyar napok megszervezésében, és jó, hogyha van verseny, Kolozsvár mégis inkább a mérce, bátran mondhatjuk, hogy szellemi-kulturális iránytű. És természetesen a felelősségünk is ehhez mérhető. Felelősségünk az oktatási, a kulturális intézményekben, a közéletben, a politikában.

A helyzet nem ennyire egyszerű. Ahhoz, hogy egy közösségi kezdeményezés szokássá, majd hagyománnyá váljon, nem elég a rang. Önmagában nem elég még a minőség sem. A legfontosabb ugyanis az, hogy találkozzon a közösség igényeivel.

Így találkozott a kolozsvári magyar közösség igényeivel, elvárásával Gergely Balázsék kezdeményezése is, mely egy olyan pillanatban jött létre, amikor még eleven volt a fenyegetés emléke, hogy nem lehetünk nyilvánosan sokszor magyarok Kolozsváron, de már ott volt annak reménye is, hogy a Funar korszak sötét múltja egyszer és mindenkorra lezárult.

Mostanában gyakran halljuk, hogy a hagyományok, a gyökerek afféle idejétmúlt dolgok. Valamikor fontosak voltak, de mára elmúltak, lezárultak. A valóság persze, és erre jó példa éppen Kolozsvár és a Kolozsvári Magyar Napok: más.

A valóság ugyanis az, hogy akárcsak a múlt, a hagyomány is eleven szövet. Átalakul, változik és akár új hagyományokat teremt, elindít valami mást. Ahhoz, hogy hagyománnyá váljon, előbb tervnek, álomnak kell lennie. Ez mindig a jövőről szól, a jövőbe vetett bátor pillantás. Utána, ha van cselekvő akarat, ha adódnak tenni tudó emberek, kitartó szervezők és támogatók, akkor jelen lesz belőle. Megélt pillanat. Jelenlét! És utána ismételni kell, hagyni és segíteni, hogy alakuljon. Hagyományról természetesen csak az idő múlásával, a hagyománnyá edzettség perspektívájában beszélhetünk. A Kolozsvári Magyar Napok ma mérce szerte Erdélyben, és bátorkodom megkockáztatni azt, hogy a Kárpát-medencében, igazodási pont augusztusban és nemcsak a kolozsvári magyarok számára.

Ez az időszak szimbolikusan is sűrű – és hagyományos. Augusztus 15-e, Nagyboldogasszony napja régi ünnepe a kolozsváriaknak. Augusztus 19-e a városi kiváltságok visszaszerzésének bő 700 éves ünnepe. És augusztus 20-a minden magyar ünnepe, éljenek Kolozsváron vagy másutt.

Egy hagyomány születése mindig a kreativitásról is szól, a teherbírásról, bizonyos módon a rendről, a közös értékekről, a közösség építéséről. Meg kell alkotni, meg kell ismételni és ki kell tartani. Ez pedig a közösség támogatása nélkül nem lehetséges.

A Kolozsvári Magyar Napok története pedig azt bizonyítja, hölgyeim és uraim, hogy adottak ezek a feltételek. Sokadszor is köszönet érte Gergely Balázsnak és csapatának.

Ennyit az örömről, tisztelt hölgyeim és uraim.

Hajlamosak vagyunk azt hinni a múlt egy sötét korszakáról, hogy egyszer letudtuk, és már nem térhet vissza. Aztán meg rácsodálkozunk, meglepődünk, megijedünk vagy felháborodunk, amikor ismét elénk toppan. A józan figyelmeztetést riogatásnak vagy buta beszédnek tartjuk, mert minden olyan rendezettnek és biztonságosnak tűnik éppen, és el sem tudjuk képzelni, hogy a jónak érzett állapot nem tart az idők végezetéig. Vagy legalábbis megvan a kockázata, hogy ne tartson hosszú ideig.

Nos, akkor, amikor a kulturális intézményekről beszélünk, az a helyzet, hölgyeim és uraim, hogy amit a kormány mostanság tervez, az már ismert számunkra, azt már láttuk és harcoltunk ellene. Bennünket is érint, sokkal inkább, mint a többségi barátainkat, és ezért mi éberebbek és hangosabbak vagyunk.

A kormány a minap hadat üzent az önkormányzatoknak, hadat üzent a kultúrának és bár lehet, hogy nem ez volt a közvetlen célja, nem tudhatjuk, hadat üzent mindannak, amit az elmúlt három évtized során elértünk.

A kormány elképzelése szerint az önkormányzatok a jövőben saját forrásaik legfeljebb 7,5 százalékát fordíthatnák a „kultúra, szabadidő, vallás, sport” tevékenységek, intézmények támogatására. Mondok egy példát. Sepsiszentgyörgy 2022-ben a saját költségvetésének 28,5 százalékát fordította erre a tevékenységre. Ha a kormány szándéka megvalósul, akkor jövő évtől 7,5 százalékot fordíthatna ugyanezekre az intézményekre, ugyanerre a tevékenységre.

Először is, aki ezt kitalálta, valószínűleg soha nem volt semmilyen koncerten, és nem valószínű, hogy színházat vagy múzeumot látott volna belülről. És egészen biztos, hogy nem ismeri Churchill mondását, aki a legenda szerint – amikor azt javasolta a pénzügyminisztere, hogy a háború folytatásához szükséges költségek előteremtése érdekében csökkentsék a kulturális kiadásokat – Churchill visszakérdezett: de akkor miért háborúzunk?

Másodszor, a kultúra támogatása terén Románia jelenleg is a sereghajtók között szerepel az Európai Unióban. A kultúra és szabadidő támogatása nem sokkal haladja meg a nemzeti össztermék fél százalékát Brâncuși és Enescu, no meg Bartók és Ady hazájában.

Ebből a támogatásból az önkormányzatok erőn felüli részt vállalnak.

Ezt, a nemzeti össztermék és a költségvetés egésze szempontjából egyaránt kicsiny összeget akarják most tovább kurtítani, központi parancsra, a helyi közösségek érdekeivel és igényeivel szembefordulva!

Harmadszor, aki ezt kitalálta, nem is tudom, hogy gondolta. Alakítsuk át színházainkat és színművek előadása helyett csak monodrámák, legfeljebb kamaradarabok legyenek műsoron? A szimfonikus művek helyét vegyék át a vonósnégyesek? Nem lehet a nagy zenekarból gyököt vonni. A néptáncegyüttesek a jövőben csak széki négyest, de lehetőség szerint inkább legényest adjanak elő? Az irodalmi lapok terjedelmi korlátok miatt legfeljebb verseket, azon belül is a rövidebb műfajokat, például csak haikut közöljenek?

Szóval ez, amit a kormány tervez, hölgyeim és uraim, egy előre bejelentett kulturális gyilkossági kísérlet. Aki a kultúrát támadja, bármire képes. Aki a kultúrát támadja, előbb vagy utóbb eljut oda is, hogy a könyvek nem nyomtatva, hanem égetve jók!

Ma egy hete arra kértem a kormányfőt, hogy ezeket a megszorító intézkedéseket vessék el. Egyszerűen tegyék a szemétkosárba, mert ott a helyük. Az összes érvemet elmondtam neki. Ígéretet is kaptam, hogy így fog ez történni, de óvatos duhajként csak annyit mondok: várjuk meg a végét.

Annak idején, jó 11-12 évvel ezelőtt, kulturális miniszterként egy ehhez hasonló ámokfutást meg tudtam, meg tudtunk akadályozni. Ma nem vagyunk kormányon, mert ugyan az ott végzett munkánkkal senkinek nem volt kifogása, de a zsákmányszerzés logikája erősebb volt az adott szó kötelező erejénél, erőnkhöz mérten mégis meg fogunk tenni mindent azért, hogy ez a reformnak álcázott mélységesen mély butaság ne valósulhasson meg.

Igen, hölgyeim és uraim, a kultúra, akárcsak a demokrácia, pénzbe kerül, költséges. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennének színházak, ha nem lenne múzeum, ha nem lennének filharmóniák, sőt egészen olcsó lenne, ha nem lenne parlament, nem lennének politikai pártok.

Meg kell tennünk mindent, meg kell akadályoznunk azt, hogy a kulturális intézmények, amelyeket megteremtettünk, működtetünk, amelyek önkormányzati fenntartásban vannak, tovább élhessenek.

Ha még emlékeznek rá, néhány éve Bihar megyében volt egy hasonló eset, egy helyi kezdeményezés. Akkor azt mondtuk, hogy aki ezt kitalálta, arra néhány generáció múltán senki nem fog emlékezni. Ma is azt mondom, hogy azok, akik kitalálták azt a tervezetet, ami éppen kering szerte és a közvélemény rémületét kiváltotta, azokra nem fognak emlékezni néhány év múlva, senki és sehol.

Hölgyeim és uraim, ezekkel a gondolatokkal, örömmel és aggodalommal kívánom önöknek, kívánom az idelátogatóknak, az idelátogató román barátainknak, akik részt vesznek a Kolozsvári Magyar Napokon, hogy érezzék jól magukat, és bízom benne, hogy tíz év múlva, 14 év múlva, 24 év múlva majd azok, akik itt lesznek, utánunk jönnek, hasonlóan megszervezik a Magyar Kultúra Napját, a Magyar Napokat itt Kolozsváron és szerte Erdélyben.