Miniszter Úr,

Tisztelt Püspök Urak,

Főesperes Úr,

Nagykövet Asszony,

Hölgyeim és Uraim,

Tisztelt Ünneplők!

Mi, akik itt összegyűltünk, még azokhoz a szerencsésekhez tartozunk, akik ismernek ’56-osokat. Személyesen hallottuk hősies, mégis szomorú történeteiket, mert elmesélték ők maguk, hallottuk a szüleinktől, a nagyszüleinktől, a rokonainktól, a szomszédainktól.

Mindenekelőtt nagy szeretettel köszöntöm az itt ülő 1956-os hősöket, hozzátartozóikat, a velünk együtt emlékezőket. És nagy tisztelettel emlékezem meg azokról, akik már nem lehetnek velünk, de nevükre, állhatatosságukra örök mérceként tekintünk.

Október 23-a az a nap, amikor egy nemzet kimondta: elég volt. Ez az a nap, amikor a magyar nép azt mondta: nem tűrjük tovább, hogy mások határozzák meg sorsunkat és mások mondják meg, hogyan kell élnünk! És ez az a nap, amelynek fénye még ma is utat mutat. Utat mutat Erdélyben is.

Tisztelet az ’56-osoknak!

Október 23-ára tehát nincs olyan jelző, amely túlzó lenne.

Ez a nap nemcsak a szabadságé, hanem a bátorság napja is, és az emberi méltóság napja is: egy nép felegyenesedésének, az igazság kimondásának és a félelem áttörésének napja.

A forradalom reményének fénye nem állt meg a határoknál: ’56 miatt, ’56-ért lehetett 1968. Prága, Lengyelország 1980. és a kommunista diktatúra kártyavárszerű összeomlása 1989-ben. Mind ebből az ’56-os erőből, ebből a sugárból kaptak erőt és reményt.

Ahhoz, hogy ma itt álljunk, emlékezzünk és szabadon ünnepeljünk, szükség volt az 1956-os remény fellobbanására – és szükség volt mindazokra, akik a bátraknál is bátrabban szálltak szembe a szovjet gyökerű zsarnoksággal Budapesten. És Erdélyben szolidaritást vállaltak, szimpatizáltak az ’56-os budapesti szabadságharcosokkal.

De a mai napon nem feledhetjük a bátorság árát sem.

1956 után itt Erdélyben is tízezreket tartóztattak le politikai okokból, köztük sok erdélyi magyart, de számos román diákot és értelmiségit is. Elmarasztaló ítéletek születtek, voltak kivégzések, börtönbüntetések és munkatáborok tucatjai jelzik a kommunista diktatúra vérszomjas bosszúját a szabadság, az emberi méltóság ellen.

A magyar forradalommal kapcsolatos megmozdulások szolgáltattak ürügyet a rendszer korlátai között is éledező magyar önszerveződések felszámolására. Azt szoktuk mondani, hogy Erdélyben, Kolozsváron a magyarországi forradalomnak olyan áldozatai is voltak, amelyet intézmények testesítettek meg: a forradalom áldozata volt a Bolyai Egyetem is.

Tisztelt Ünneplők!

1956-ban a kor legmarkánsabb, legbátrabb mondatát mondták ki először Budapesten: elég volt!

És ez az üzenet átsugárzott minden magyar közösségre – átszivárgott a hegyeken, a recsegő rádióhullámokon, és eljutott Kolozsvárra, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Brassóba, Temesvárra.

Eljutott Erdélybe is, eljutott a magyar és román egyetemisták közösségeibe, középiskolások és munkásfiatalok körébe.

Itt, Kolozsváron a szabadságukra leginkább érzékeny fiatal alkotók, bölcsészek, a képzőművészeti főiskolai hallgatók gyűltek össze tanáraik vezetésével, és fogalmazták meg a rendszer béklyóinak lazítására vonatkozó követeléseiket.

A Bolyai Egyetem diákjai programtervezetet készítettek, majd a tiltás ellenére szimpátiatüntetést szerveztek a Házsongárdi temetőbe.

Nem tartott és nem tarthatott mindenki zászlót a kezében. Nem mindenki vonult és vonulhatott utcára. De sokan voltak, akik egy mondatot sem tudtak kimondani anélkül, hogy ne gondoltak volna a szabadságra.

És voltak, akik e gondolat miatt elveszítették állásukat, megfigyelés alá kerültek, vagy csak csendben remélték, hogy egyszer majd – ha nem is az ő életükben – de eljön a nap, amikor újra lehet szabadon kimondani: mi magyarok vagyunk, és itt, a szülőföldön magyar közösségként, méltóságban, szabadságban akarunk élni.

A szabadság, hölgyeim és uraim, egyszerre személyes ügy, ugyanakkor közösségi ügy is.

Személyes, mert a szívben kezdődik, és a lélekben: a méltóságban, a kimondott igazságban, a felelősségben, abban, hogy nem adjuk el a lelkünket.

És a közösség ügye is a szabadság. Mert a szabadság akkor tartós, ha van, ahova tartozni – és ha oda tartozunk, ahova szeretnénk, ha oda tartozunk, ahol a gyökereink vannak. Közösséghez, szülőföldhöz, kultúrához, anyanyelvhez, egyházhoz, civil hálózathoz, vállalkozói és önkormányzati közösségekhez – ahhoz a „védőhálóhoz”, amelyet együtt szövünk és tartunk fenn mi mindannyian.

Tisztelt Ünneplők!

Ma, 2025-ben, ezen a napon újra fel kell tennünk a kérdést: mit jelent számunkra a szabadság?

Más korban élünk, más időket élünk. Nem lőnek az ablakba, nem lőnek emberekre, nem tiltják a véleménynyilvánítást. De nem kell fegyver ahhoz, hogy az ember szabadsága, a közösség szabadsága, személyes örökség veszélybe kerüljön. Elég a közöny, elég a kiszorítás, elég az asszimiláció csendes nyomása. Elég a joghézag, elég a közösségi tér beszűkülése, a nyelvünk háttérbe szorítása. Elég az, ha megszokjuk, hogy nekünk mindig kérnünk kell azt, ami másnak természetesen jár.

Ma is forrong a világ körülöttünk. Sajnos nem lettek a dolgok egyszerűbbek: a háború a szomszédunkban évek óta nem csitul, új konfliktusok robbannak ki a világ különböző pontjain. A gazdasági viharok olyan kihívások elé állítják közösségünket, amelyre rég nem volt példa. És igen, ilyen körülmények között is talpon kell maradni. Talpon, szabadságban, megőrizve méltóságunkat.

Ám ahogyan ’56-ban is a szilárd értékek, úgy ma is ezek adhatnak eligazítást abban, hogy mi a mi a feladatunk. Mi itt Erdályben transzilvanistáknak tartjuk magunkat. A transzilvanista értékeket tartjuk magunkénak, amelyeket megörököltünk, belenőttünk. Hiszünk a közösségünk szabadságában, és hiszünk a személyek szabadságában. Hiszünk abban, hogy együtt tudunk működni a közösségünkért. Hiszünk abban, hogy Erdély az otthonunk, és ezt a szülőföldet tovább tudjuk, tovább akarjuk gazdagítani.

És közben pragmatikusok vagyunk, mert mindig az együttműködés útját keressük azokkal, aki tisztelnek bennünket, akik együtt akarják velünk építeni Erdélyt.

Erdély a szülőföldünk, és otthonunk. Önálló közösségként tekintünk magunkra, és akkor, amikor Budapestre nézünk, akkor megerősítjük kulturális értékeinket, megerősítjük nemzeti identitásunkat, Bukarest fele pedig azért fordulunk, hogy a nekünk járó jogokat és forrásokat megkapjuk.

A mi célunk nem lehet kevesebb annál, mint amit eleink megálmodtak: hogy békében, szabadságban méltóságteljes életet élni, egyetértésben építeni a szülőföldet.

De még ennél is nagyobbat kell álmodnunk, hiszen minden nehézség ellenére ma a lehetőségeink is nagyobbak. Ne féljünk kimondani: mi akarunk lenni a legéletképesebb közösség ebben az országban – amely a nézetkülönbségek dacára is összetart, és a nehéz időkben sem tér le a saját útjáról. Tudjuk, mi kell ehhez: kell alkalmazkodóképesség, problémamegoldás, önállóság – és az a józan önbizalom, hogy a jövő nem ígéret. A jövő számunkra feladat.

És mondjuk ki bátran: azt akarjuk, hogy Erdély legyen a régióban a legszabadabb, a legbiztonságosabb és a legversenyképesebb történelmi régió: ahol jó magyarnak lenni.

Mindenki, aki a múltban valamit tett a szülőföldünkért, erre kötelez bennünket. Apáink, nagyapáink, teljes közösségünk. Ne csak konzerváljunk – hanem bátran lépjünk előre, nyissunk új utakat!

Hölgyeim és uraim!

A szabadság tehát feladat. Ezért mondjuk: a szabadság ma sem magától értetődő. A szabadságért tenni kell, dolgozni kell.

1956 hősei addig élnek, amíg mi emlékezünk rájuk. De nemcsak az emlékezés tartja őket életben – hanem az a bátorság, amit tőlük tanulunk. Az a kitartás, amit mi továbbvihetünk.

A mi dolgunk, hogy a ’56-osok szabadság-levegőjét ne engedjük elnehezülni. Legyen ez a fogadalmunk október 23-án: megőrizni a szabadságot – lakjuk be a szabadságot; megőrizni a méltóságot – és védjük a másokét is; megőrizni az egységünket – mert egységben az erőnk, és közösségben a jövőnk!

Tisztelet az ’56-os hősöknek!

Éljen a szabadság!