Tisztelt ’56-osok!

Tisztelt Püspök urak!

Főkonzul úr!

Hölgyeim és uraim!

Hetven évvel ezelőtt a Bolyai Egyetem magyar tanszékének tanársegédi szobájában reggeltől késő estig szólt a rádió. Aki belépett, hallgathatta a magyarországi események híreit. Dávid Gyula idézi fel ezt a jelenetet a visszaemlékezésében.

Időzzünk el egy pillanatra ennél a 70 évvel korábbi képnél: egy tanársegédi szoba itt, Kolozsváron. Emberek egy tranzisztoros rádió körül. Már több mint egy évtizede a szovjet alapozású diktatúra évei ezek. 

Budapestről érkeznek a hírek, és aki hallgatja őket, a saját jövőjének lehetőségét is meghallja bennük. Hogy egyszer talán itt is lehet félelem nélkül élni. Szabadon beszélni. Beleszólni abba, ami velünk történik.

Így talált utat Erdélybe az 1956-os forradalom és szabadságharc reménye. Hetven év telt el azóta.  

Megéltük a kommunista diktatúra bukását, szabadságban élünk. Ma a telefonunkon követjük a világ híreit, és már a mesterséges intelligenciával is beszélgethetünk. Annyit változott körülöttünk a világ, hogy nehéz elképzelni, milyen volt egy tranzisztoros rádió mellett várni a szabadság híreit.

De ha azokra az emberekre gondolunk, akik átélték, 1956 már nem is tűnik olyan távolinak. Szerencsések vagyunk, mert még találkozhattunk és találkozhatunk ’56-os hőseinkkel. 

Ezért a hetvenedik évforduló különös jelentőséggel bír. Most sokaknak még személyesen köszönhetjük meg a bátorságukat. Most még tőlük hallhatjuk, milyen meghurcoltatásban volt részük. De azt is, hogy mennyi reményt adott nekik a rádió hangján érkező hír, a közösség és a szolidaritás a budapesti forradalommal.

Tisztelt ünneplők!

Kiket látunk magunk előtt, amikor az ’56-os fiatalokra gondolunk?

Budapesti fiatal fiúkat és lányokat, csillogó szemű forradalmárokat lyukas zászlóval a kezükben.

Itthon Erdélyben pedig a rádiókat ülik körbe a diákok, egyetemisták, lelkészek, munkások, tanárok, orvosok. Tudják, hogy a hatalom figyelheti őket, mégis hallani akarják a szabadság híreit. Határon innen és túl emberek tervekkel, családdal, szerelmekkel, hivatástudattal. 

Felemelő belegondolni, mennyivel bátrabbak lettek ezek az emberek egymás mellett közösséggé szerveződve. Sokan fegyvert is fogtak a szabadságért. És voltak, akik az életüket adták érte. 

Itt, Kolozsváron a Bolyai Egyetem diákjai javaslatokat fogalmaztak meg az egyetemi élet megújítására. Több szabadságot akartak a tanulásban, a gondolkodásban, a közös ügyek intézésében.

A képzőművészeti főiskolások már október 24-én egyetemi önállóságot követeltek, és azt, hogy a felvételin ne diszkriminálják őket.

A Házsongárdi temetőben sírokat gondoztak, gyertyát gyújtottak és verset mondtak. Marosvásárhelyen pedig a Bolyaiak sírjánál gyülekeztek.

Csíkszeredában Puskás Attila fiatal tanár versben állt a magyar forradalom mellé.

Temesváron október 30-án magyar, román és német egyetemisták ezrei követeltek szólásszabadságot és a szovjet csapatok kivonását.

A szovjet hadsereg végül leverte a forradalmat Magyarországon, következményei Romániában sem maradtak. el. 

Hölgyeim és uraim!

Idei megemlékezéseink mottóját egy akkori kolozsvári fiatalembertől, Páskándi Gézától kölcsönöztük.

Páskándi a Bolyai Egyetem diákjainak reformjavaslatában az egész diákság kívánságát látta. Gyökeres egyetemi reformot akart. A perirat így idézi a hozzászólását: „Ezt a határozati javaslatot a szabadság nevében kell megvalósítani…”

Innen választottuk a mottónkat: A szabadság nevében. Ebben a néhány szóban ott van egy egész nemzedék bizakodása. Hogy érdemes gondolkodni, javaslatot tenni, közösen változtatni azon, ami rosszul működik.

És ott van benne az a meggyőződés is, hogy a szabadság az emberi méltósághoz tartozik, és fordítva.

Páskándi leírta, hogyan lehetne jobb az egyetem, szabadabb a gondolkodás. A hatalom válasza pedig az volt, hogy állam és közrend elleni izgatással vádolta meg. A változtatás szándékát a rendszer elleni támadásnak állították be, és 1957-ben hat év börtönre ítélték.

1959-ben a Bolyai Egyetem önállóságát is felszámolták. A Bolyai Egyetem az 1956-os forradalom egyik erdélyi áldozata: politikai döntéssel egyesítették a román tannyelvű Babeș Egyetemmel. Ez olyan igazságtalanság, amelynek a jóvátétele máig nem történt meg.

Voltak, akiket megfigyeltek, elbocsátottak, kizártak az egyetemről. Másokra börtön, munkatábor, halálos ítélet várt.

Az 1956 utáni felerősödő megtorlás egyik legkegyetlenebb példája a Szoboszlay-per volt, melynek nyomán Szoboszlay Aladár katolikus papot és kilenc társát 1958-ban kivégezték.

A megtorlás a családok életét is felforgatta. Társak, akiknek egyedül kellett helytállniuk, gyerekeket nevelniük. Idősödő szülők, akik féltették vagy gyászolták gyerekeiket. Gyerekek, akik éveken át vagy sokan egész életükben nélkülözték az édesapjukat vagy az édesanyjukat.

Dávid Gyula megírta, mi történt az erdélyi ’56-osokkal, és a saját elhurcolásáról, börtönéveiről is beszámolt.

Érte 1957. március 12-én jöttek: hajnali két órakor jelentek meg a Pata utcai lakásában. Házkutatást tartottak, majd elvezették. Az ajtóból még hallotta akkor négyéves kislánya kérdését: „Hová viszik édesapát?”

A letartóztatási parancs huszonnégy órára szólt. Végül hét évet töltött fogságban.

Gyula bácsi visszaemlékezésében van azonban egy másik kép is, amelyet érdemes felidéznünk. 

A szamosújvári börtönben a rabok tanították egymást. Idegen nyelveket tanultak, szappandarabra írták az új szavakat, sokszor verseket. Mérnökök beszéltek a szakmájukról, egy operarendező operák történetét mesélte el, a jelmezeket és a díszleteket is felidézve. Dávid Gyula irodalomtörténetről beszélt, társai magyar történelemről és egyháztörténetről tartottak előadásokat.

Együtt őrizték azt, amit a rácsok között is a magukénak tudhattak: a kíváncsiságukat, az emberi méltóságot és az egymás iránti figyelmüket.

Ezekben a történetekben nekem az összetartozás ereje a legmegrendítőbb és a legtanulságosabb. Az, hogy a kiszolgáltatott ember is képes adni valamit a másiknak: a figyelmét és a biztatását mindenképpen. És ettől mindannyian erősebbek lesznek a börtönben.

Az erdélyi ’56-osok közül sokan már nincsenek közöttünk. Ezekben a napokban Erdély-szerte fejet hajtunk az emlékük előtt. Nyugodjanak békességben.

A köztünk élő ’56-osoknak a magam és a közösségünk nevében köszönöm az eltökéltségüket, a bátorságukat és azt, hogy megosztják velünk a történeteket. Jó egészséget, erőt és derűs napokat kívánok nekik!

Tisztelt ünneplők!

Törékeny volta miatt nemcsak ünnepre való a kérdés: merre vezet a szabadság útja ma?

Én biztos vagyok abban, hogy ma is a saját életünkön és a közösségünk életén keresztül vezet a szabadság útja.

A mai világban, a közösségünk életében, az ország jelenlegi helyzetében nincs minden a helyén. Nem minden jó. Valamilyen formában az úton levés állapotához hasonlítanám: aki járja a természetet, tudja, hogy úton lenni azt is jelenti, hogy nehezített terepen kell haladni néha, akadályokat kell leküzdeni, és új utat kell keresni. A lényeg, hogy magunk dönthessünk az irányról, hogy meglegyen ehhez a szabadságunk.

Szabadon tanulhatunk, alkothatunk, gondolkodhatunk. Használhatjuk az anyanyelvünket, megélhetjük a hitünket, vállalhatjuk, kik vagyunk. Van beleszólásunk a közös dolgainkba, bár nem annyi, mint amennyit szeretnénk, és tervezhetünk a szülőföldünkön. Mindannyian azt szeretnénk, hogy tisztességes munkából megélhessünk, otthont teremthessünk magunk, gyerekeink, unokáink számára itthon, a szülőföldön.

Ezt a szabadságot használni is kell. Elmondani, ha másképpen látjuk, hogy mi miért nem jó. Kiállni azért, akivel méltatlanul bánnak. Mi akkor visszük tovább Páskándi Géza, Dávid Gyula és társaik örökségét, ha a mindennapi életünkben is meghallgatjuk azt, aki kérdez, és együtt dolgozunk azzal is, akinek a megoldásai eltérhetnek a miénktől. Az iskolában, a munkahelyen és a közösségi ügyeinkben. Ehhez kell a közösség.

Én olyan erdélyi magyar közösségben hiszek, amelyben szabad emberként lehetünk együtt. Ahol egy vita után is tudjuk: számíthatunk egymásra, még ha nem is értettünk egyet. Ahol a fiatalok bátran kereshetik a saját útjukat, az idősebbek pedig érzik, hogy tudásukra, tapasztalatukra szükség van.

Akkor tudjuk együtt megvédeni a szabadságunkat, ha egymás szabadságát is komolyan vesszük. Ha annak az embernek a méltósága is fontos nekünk, aki másképpen gondolkodik. Ha a saját igazunk mellett marad hely és kíváncsiság bennünk a másik iránt, a másik szabadsága iránt.

Hetven évvel ezelőtt sok helyen egy rádió köré gyűltek, hogy a szabadság híreit hallgassák. Ma itt vagyunk együtt, és szabadon mondhatjuk el az ő történetüket. 

Tegnap Sepsiszentgyörgyön avattuk, és nem véletlen, hogy a tegnapi napra került a múzeum megnyitásának a napja, a kommunizmus múzeumát. Mert mindannyiunknak a felelőssége, hogy átadjuk, megismertessük azt, hogy milyen volt az a múlt, ahonnan 1989-ben közösen szabadultunk. 

A mi felelősségünk, hogy ebből a szabadságból jó életet, erős közösséget és otthont teremtsünk magunknak és azoknak is, akik utánunk jönnek.

A szabadság útja rajtunk, mindannyiunkon át vezet tovább.

Tisztelet az ’56-osoknak!

Éljen a szabadság!

Isten tartsa meg a magyar közösséget!