Tisztelt Püspök Atya!

Tisztelt Miniszter Úr!

Nagykövet Asszony!

Egyházi és világi elöljárók!

Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Emlékezők!

Október 6-a a magyar történelem egyik legfájdalmasabb napja.

Egyben mégis a legnagyobb hősiesség és önfeláldozás örök tanúsága ez a nap.

Ma fejet hajtunk a tizenhárom aradi vértanú és Batthyány Lajos emléke előtt, akik az életük árán is a szabadságot választották. Nekik nem a csatatér katonai dicsősége jutott, hanem a hóhér kötele és a kivégzőosztag golyója, és őket éppen ez a megalázásra szánt, példát statuáló ítélet emelt a nemzet lelkiismeretének legmagasabb polcára.

A történelem paradox igazságszolgáltatása, hogy a félelemre épített elrettentésből egy nemzet máig ható bátorsága született, a megfélemlítésből közös tartás, a hallgatásra ítélt szájról pedig a szabadság szava csendül föl minden év október 6-án.

Az előttük való tisztelgés ezért szabadságunk gyökerei előtt való főhajtás is.

A vértanúk története számunkra több mint másfél évszázad múltán is annak üzenete, hogy a szabadság sohasem ajándék és nem végállapot; nem olyasmi, amit egyszer kivívunk, és aztán biztonságban tudhatjuk, hanem mindig minden időben újrakezdődő, generációkon átívelő vállalás.

A szabadság fája csak addig él, amíg gondozzuk, amíg a mindennapi vizet, munkát, figyelmet megkapja tőlünk; az emberi méltóság pedig az utolsó pillanatban is megőrizhető, mert az emberi lélek határait nem jelölheti ki sem bilincs, sem börtönfal, sem ítélet.

És itt Aradon még egy dologra emlékeztetnünk kell magunkat: a szabadság nem a bronzban és nem a kőben lakik, hanem az emberek szívében és a mi közös emlékezetünkben. Így aztán ha a vértanúk emlékét megidéző szobrot el is veszik tőlünk egy időre, ahogy történt a múltban, mi visszafoglaljuk azt, ami a miénk.

Mert bizony volt idő, amikor ettől a szobortól féltek a kor hatalmasai. Lerombolták, várfogságba zárták, pusztulásra ítélték.

Féltek, de nem a szobrot formáló anyagtól, hanem attól, amit üzenetként az aradi szabadságszobor hordoz. Azt gondolták, hogy az anyag elzárásával, esetleg eltiprásával eszmei üzenete is eltűnik. Azt gondolták, hogy a Szabadság-szobor eltüntetésével egy közösség eszméje, ideája eltörölhető.

Arad a vérbefojtott szabadság gyászhelye.

De Arad a szabadság örök tanúsága, a közösségi egység és cselekvés helyszíne is – annak bizonyossága, hogy amit a szív őriz, azt sem bilincs, sem börtönfal nem veheti el tőlünk.

Hölgyeim és Uraim!

Itt, Aradon minden esztendőben nemcsak hőseinkre és a Szabadság-szobor kiszabadítására emlékezünk, hanem közösségünk helyzetéről is számot adunk.  Mert a múlt a jelenben kap értelmet és a jövőt alakítja.

A mostani megemlékezés azért is különleges, mert egyfajta korszakhatáron állunk 35 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és 35 esztendőnyi építkezés után.

1989 után a magyar közösség nem egyszerűen folytatta a maga életét, hanem új célt is adott magának: tudtuk, hogy a szabadsággal élni kell, közösséget kell szervezni, intézményeket kell alapítani és építeni, és olyan jövőt kell formálni, amelyben a szülőföld nem bilincs, hanem lehetőség.

Amikor 1989 decemberében tágra nyitottuk az ablakot, és friss levegő áramlott a házunkba, mi, erdélyi magyarok az elsők között értettük meg, hogy a történelem feladatot rótt ránk.

Nem igaz, hogy rajtunk nem múlik semmi – rajtunk múlik, hogy a világ olyan lesz, amilyenné tesszük. Ezt tették tanítók és lelkészek, írók, szerkesztők, orvosok, egyszerű munkások és mezőgazdászok. Fiatalok és idősek fogták meg egymás kezét abban az időben, mert érezték: akkor lesz jövőnk a szülőföldön, ha újra egymásra találunk.

Az első évek a romok eltakarításáról szóltak: visszakértük, amit elvettek, újraalapítottuk, amit megszüntettek, és törvényekben is elkezdtünk érvényt szerezni a közösségi jogainknak. Sokszor éreztük úgy, hogy egy helyben járunk. Ennek sok oka volt, mert mi gyakran gyorsabb tempót szerettünk volna.

Nem voltak gyors győzelmek, de minden visszaszerzett iskola, minden újraalapított intézmény, minden erdő és minden földterület azt üzente: itthon vagyunk, és itthon maradunk.

És voltak fájdalmas tapasztalataink is 35 év alatt. Hogy csak egyre emlékeztessük magunkat most: Marosvásárhely Fekete márciusa megmutatta, hogy a diktatúra bukása önmagában nem elég az előítéletek felszámolásához.

De mi nem hátráltunk akkor sem és később sem: talpra álltunk, és folytattuk az építkezést, mert hittük, hogy a közösség tartása erősebb minden ellenállásnál.

Ezért mondhatjuk ma, hogy erősebbek és edzettebbek vagyunk, mint harmincöt évvel ezelőtt: mert nemcsak megtartottuk a közösséget – az csak félmunka lett volna –, hanem jövőt is adtunk neki.

A magyar iskolák, a színházak, az utak, a kórházak, a templomok, az orvosi rendelők, a falusi bölcsődék, egyetemek mind annak tanúbizonyságai, hogy a szülőföld lehetőség. A szülőföld számunkra jövő. A szülőföld számunkra otthon, amelyet nem hagyunk elveszni, és gyarapítani akarunk.

És tudjuk ezt ma is, amikor korszakhatárhoz érkeztünk. Tudjuk a célt, tudjuk az irányt, és tudjuk azt is, hogy mindenek előtt egymásra számíthatunk ezen az úton. Ezt a közösségi összefogást és a közösség erejének a mértékét mutattuk meg az elmúlt években is.

Hölgyeim és Uraim!

A világ körülöttünk sajnos nem lett egyszerűbb: a háború a szomszédunkban évek óta nem csitul, új konfliktusok robbannak ki a világ különböző pontjain. Ma is kevesen értik azt, ami Arad öröksége. Arad öröksége az, hogy a béke és szabadság egymásból táplálkozik – ahol az egyik sérül, a másik is meginog.

A gazdasági viharok a világban és itthon is olyan kihívások elé állítják közösségünket, amilyenre nem volt példa régen.

Azért, hogy megvédjük a közösségünket, olyan vállalásra adtuk a fejünket, amire, hogyha megkérdezik, miért volt szükség, nehezen tudunk válaszolni. Bementünk a román kormánykoalícióba, vállaltuk a kormányzást, mert éreztük, hogy szükség van a józan észre. Szükség van arra, hogy közösségünket megvédjük.

A mi dolgunk ma is az, hogy felelősséggel, munkával próbáljunk rendet és biztonságot teremteni a mindennapokban. Próbáljuk kijavítani azt, amit mások elrontottak.

Gondoljunk arra, hogy nekünk meg kell erősíteni a közösséget meg kell erősíteni a családokat, hisz ma a mi közösségünk egyik legégetőbb kérdése a népességfogyás, annak megállítása. Nincs ennél nagyobb feladatunk. Nekünk olyan Erdélyt kell építenünk, és olyan országot, ahol jó gyermeket vállalni, ahol minden család tudja, hogy nem marad egyedül a gondjaival a legnehezebb időkben sem, mert ott van mögötte egy olyan közösség, egy olyan Szövetség, amelyik képes segíteni.

A másik nagy kihívás az oktatás. És ma rengeteg elégedetlen ember van az oktatók között, a családokban, a gyereket nevelő szülők körében. A jövő a családban kezdődik, de a bölcsődében, óvodában és az iskolában folytatódik. Ezért nekünk meg kell őriznünk az iskoláinkat a legkisebb településeken, meg kell őriznünk a magyar osztályokat, és kell támogatnunk a diákokat, azért, hogy versenyképes tudást kapjanak a jövőre.

Aztán ott van a gazdaság, és ebben is van feladatunk. Itt, a szülőföldön kell megteremteni a lehetőséget, hogy egyetlen fiatal se menjen el csak azért az országból, mert nincs itthon munka vagy nincs itthon jövő. És ha egy fiatal elmegy világot látni, akkor jöjjön vissza, tudással fölvértezve, és itthon építse a szülőföldet.

Végül, negyedszer a bizalom, a közösség bizalma. Ennél nagyobb tőke nincs. Ezt kell mindig visszaállítanunk, újra és újra megerősíteni. Lehetnek erős intézményeink, lehetnek nagyívű terveink, de bizalom nélkül semmit nem tudunk megvalósítani.

Ha nincs bizalom, nincs közösség. Ha nincs közösség, nincs erőnk. A jövőnk viszont éppen az erőnkben van.

Tisztelt aradiak, kedves vendégek!

Gondoljunk egy pillanatra bele, hogy kik voltak azok a férfiak, akiket az elnyomók itt Aradon, az aradi várban halálra ítéltek.

Gondoljuk meg, hogy mi minden különböztette meg őket egymástól. Különböztek származásban, különböztek vallásban, nyelvben és még ki tudja, mennyi minden másban.

De egyvalamiben mégis hasonlóak voltak. Hittek az ember sérthetetlen méltóságában, és az abból fakadó szabadságban. Hittek abban, hogy egy néptől nem lehet elvenni azt a jogot, hogy maga határozza meg életének irányát, maga határozza meg a jövőről meghozandó döntéseit.

Mi, erdélyi, partiumi, bánsági, székelyföldi magyarok is sok mindenben különbözünk, különbözőképpen gondolkodunk számos kérdésről, mégis elemi reflexünk, hogy védjük egymást.

Egy közösség vagyunk, intézményeket működtetünk, gyerekeket tanítunk, munkát adunk és munkát végzünk, hogy megőrizzük a szabadság mindennapos formáit: nyelvünk szabad használatát, szimbólumaink szabad használatát, a kultúránk nyitott tereit, a családok létbiztonságát.

Van egy mondás, ami bennünket jellemez, ami tartást adott mindig és ad ma is minden kihíváshoz: egységben az erőnk, közösségben a jövőnk.

Én az idei megemlékezésen leginkább ezt kívánom mindannyiunknak: a következő években is tartsuk meg az egységet, tartsuk meg a közösséget, mert erőnk és a jövőnk ebből az egységből, ebből az összetartásból származik.

És szükségünk van partnerekre. Szükségünk van arra, hogy a román többséggel szót értsünk. Ezért is köszönjük, hogy idén is, mint minden évben itt vannak velünk a helyi közösség vezetői, a megyei tanácselnök, az alpolgármester, a prefektus úr, hisz ők mindig nyitottak voltak a mi kezdeményezéseinkre. És így együtt fogjuk tudni építeni a szülőföldet.

Éljen az aradi tizenhárom!

Éljen a magyar szabadság és az erdélyi magyar közösség!