Tisztelt ünneplő közösség,
Hölgyeim és uraim!

Március 15-én hagyományosan két dolgot ünnepelünk. Egyrészt számot vetünk azzal, hogy mit jelent hőseink öröksége, másrészt beszámolunk arról, hogy mit jelent a szabadság állapota most és itt.

Különböző helyszíneken ünneplünk minden évben szerte Erdélyben, és nincs egyetlen olyan helyszín sem, ahol a szabadságharchoz szorosan kapcsolódó hősöket vagy a forradalom valamely szakaszának kisebb vagy nagyobb jelentőségű helyszíneit ne tudnánk emlékezetünkbe idézni.  Kolozsvár azonban különleges helyszín.

Egyetlen alkalommal sem vált a város csatatérré, nem ostromolták meg, nem gyújtották föl, a forradalom és a szabadságharc emlékezete mégis erős. Több mint félszáz emlékhely utal az eseményekre itt, a városban.

Különlegességét az adja, hogy Kolozsvár az első városok egyike volt, ahol esztendő múltán, már 1849-ben megünnepelték március 15-ét.

A korabeli tudósítások szerint az ünnep fényét különösen emelte, hogy aznap hajnalban ért a városba a hír, hogy az élő legendaként tisztelt Bem tábornok seregének sikerült bevennie Nagyszebent. Mindez még inkább okot szolgáltatott a gyakorlatilag egész napon át tartó ünneplésre, amely délelőtt tíz órakor kezdődött és késő estig tartott.

Igaz, ha belegondolunk, nem is az a legfontosabb, hogy egy város csatatér volt-e vagy sem. Sokkal inkább annak van fontossága, hogy egy közösség ma hogyan őrzi a szabadságharc emlékét.

Az itt jelenlévőket nem kell arra emlékeztetni, hogy a szabadság nem nyugalmi és soha nem befejezett állapot. Mindig van vele valami dolog, különben elveszítjük. És ha dolog van, az arra utal, hogy soha nincs biztonságban.

A szabadság soha nem magánügy, mindig közösségi kihívás. A szabadság soha nem lehet egy-egy embernek a cselekedete, mert akkor nem lesz sikeres. Mindig egy közösségnek kell harcolnia érte.

A kolozsváriak már akkor is tudták, amit azóta mindannyian: a hagyomány nem pusztán emlék, hanem kapocs azokkal, akik előttünk jártak és azokkal, akik utánunk jönnek.

A hagyomány azt jelenti, hogy egy közösség tudja: honnan érkezett, és ezért tudja azt is, merre érdemes tovább indulnia. A szabadság útján nem lehet magányosan járni. Mindig közös cselekvés és közösségi tér. Itt, ahol mi élünk, közös cselekvés a magyar közösségnek; közös cselekvés együtt a román többséggel, közös cselekvés a romákkal, zsidókkal, svábokkal és szászokkal, minden itt élő nemzeti közösséggel.

A magyar szabadság történetének 1848. március 15-én írott, talán legszebb fejezete pontosan ez a hagyomány.

1848 hősei a saját jogaikért harcoltak, de olyan példát hagytak ránk, amely nemzedékek óta eligazít. Megmutatja, hogyan kell küzdeni a szabadságért, de megmutatja azt is, hogyan kell élni vele a mindennapokban.

A szabadság nem pusztán történelmi momentum, nem egy forradalom mámora, nem egyetlen győzelem eredménye. A szabadság olyan állapot ma is, amelyet minden nemzedéknek újra és újra meg kell teremtenie.

1848 hősei ezt kivívták, majd a Habsburg és a cári orosz birodalmak egyesült túlerejével szemben elveszítették.

Tisztelt ünneplők!

A mi nemzedékünknek az a feladata, hogy értelmet adjon, az a feladatunk, hogy értelmet adjunk a szabadságnak a saját korunkban.

És ez nem mindig könnyű.

Ma nehéz és bonyolult időket élünk. A mindennapokban az állandó bizonytalanság érzetét gazdasági nyomásként éljük meg, háborúk véget nem érő sora vesz körül bennünket. A félelem pedig olyan üzemanyag, amely nap mint nap hajtja a megosztottságot.

Az embernek minduntalan az az érzése, hogy a jövő eltűnt.

Eltűnt a jövő, mert nem látszanak a közös célok. A régi rend megszűnt, az új rendnek még nincsenek szabályai, minden kaotikus, és a változás nagyon gyors.

Ilyen időkben, ilyen nehéz és bonyolult időkben jó iránytűre van szükség.

Mert a leggyorsabb és a legkönnyebb megoldás egyben a legnagyobb hiba is. Mert a legkönnyebb és a leggyorsabb megoldás, hogyha a közösségek egymás ellen fordulnak.

A széthúzás útja az az, amikor mindenki a saját igazát keresi, és közben elfelejtjük, hogy egy közösséghez tartozunk. Igen, ez a könnyebb út.

A másik út az összetartozás útja. Ez az út nehezebb. Mert itt nem az a kérdés, hogy ki uralja a pillanatot, ki tud hangosabban kiabálni, hanem az, hogy ki tud felelősséget vállalni.

Ki tud nyugodt maradni akkor, amikor a körülmények feszültséget szülnek. Ki tud a közösség érdekében dönteni akkor is, amikor ez nem könnyű.

Nekünk a második utat kell választani.

Egyénként is, közösségként is. És a mi Szövetségünk ezt az utat választotta. Bár nehéz út, de a politikai felelősség megköveteli, hogy ezen menjünk végig.

És ez az, amit március 15-e is tanít nekünk.

A szabadság követelése gyakran harsány, de nem kiáltásokból, hanem közös döntésekből születik és a mindennapi közös munkával marad fenn.

Hölgyeim és uraim!

Jókai Mór egy versében így ír a kokárdáról:
„Te benned egy a nemzet!”

A kokárda, amelyet ma kitűztünk a mellünkre, arra emlékeztet, hogy egy nemzet ereje nem a különálló emberek erejéből születik, hanem abból, hogy képesek vagyunk egymásban bízni, egymással szóba állni, egymást meghallgatni, egymás érveit elfogadni, egymás emberi méltóságát tisztelni. Mert a szabadság és a méltóság mindig együtt jár. Nincs egyik a másik nélkül.

Egy közösség akkor erős, amikor tagjai tudják: nem állnak egyedül.

Volt, amikor győztünk a történelem során, és volt, amikor veszítettünk.

De amikor együtt voltunk, mindig talpra tudtunk állni.

Erdély története különösen jól mutatja ezt.

Mi itt mindig tudtuk, hogy a megmaradás nem magától értetődő. Intézményeket kell építeni, iskolákat kell működtetni, közösségeket kell szervezni, a családokat meg kell tartani.

Ilyen körülmények között a szabadság nem elvont eszmék halmaza, hanem mindennapi, gyakran reménytelennek tűnő munka. És igen, ebben a munkában a hagyomány mindig erőt ad.

A hagyomány azt mondja: voltak előttünk, akik már végigmentek ezen az úton. Voltak, akik nehezebb időkben is kitartottak. És ha nekik sikerült, akkor nekünk, a mi nemzedékünknek nincs okunk sem félni, sem feladni.

Ezért is fontos, hogy a szabadságnak hagyománya legyen. Ahogyan a facsemete gyökereit az öntözés, úgy erősíti a közösségi létünk gyökereit a jó hagyomány. A közös szabadságunkért folytatott harc vagy munka korról korra változik, mindig más tartalmat, más formát követel.

Azért ünnepeljük minden évben március 15-ét, mert emlékeztet bennünket arra, hogy kik vagyunk. Emlékeztet arra, hogy honnan jövünk, és ezáltal megmutatja, hogy merre kell haladnunk.

És ez az, amit meg kell őriznünk.

Mert a szabadság jövője mindig tőlünk függ. És mindig attól függ, hogy képesek vagyunk-e együtt gondolkodni a közös jövőről.

A történelem azt tanítja: amikor egy nemzet, egy közösség összezár, képes a legnehezebb helyzeteken is felülkerekedni. Amikor azonban hagyja, hogy megosszák, akkor saját erejét gyengíti.

Ezért mondjuk ma is: bennünk egy a nemzet.

Isten éltesse a magyar szabadságot,
és Isten éltesse a magyar közösséget!