Tisztelt aradi polgárok!

Tisztelt vendégek!

Kedves emlékező közösség!

Hölgyeim és uraim!

Mi marad egy ember után?

Az aradi tizenháromról 177 évvel a haláluk után is pontosan tudjuk a választ. Tudjuk, hogy mit hagytak örökségül.

Megmarad a döntés, amelyet életük legnehezebb pillanatában hoztak, megmarad az ügy, az egyik legszenteb eszme, amelyért életüket adták.

1849. október 6-án Aradon 13 honvédtisztet, Pesten pedig Magyarország első felelős miniszterelnökét, Batthyány Lajost végezték ki. A levert szabadságharc után az elnyomó hatalom azt hitte, hogy a kivégzésekkel pontot lehet tenni a történet végére.

Az ítéletnek elrettentőnek kellett lennie. De a leszámolás soha nem tesz pontot a történet végére. A vértanúk bátorsága nemzedékeknek mutatott példát és adott erőt.

Arad ezért nemcsak a gyász helye. Arra is emlékeztet bennünket, hogy az ember élete véget ér, de amit a közösségéért és a nemzetéért tett, kitörölhetetlenül tovább él.

Nekünk, erdélyi magyaroknak október 6. az emlékezet visszaszerzésének a napja is. A rendszerváltás utáni küzdelmes esztendők egyik fényes diadala az aradi Szabadság-szobor kiszabadítása volt.

A jövő gyakran a múlt, az emlékezet visszaszerzésével kezdődik, ám sohasem lehet csupán ennyi. De nélküle nehéz jövőt építeni, hisz olyanok – a múlt, a jelen és a jövő –, mint a testrészek. Együtt képesek a harmóniára, az építkezésre, a reményre.

Hölgyeim és uraim!

Idén különösen nehéz szívvel beszélek erről. Először állunk itt október 6-án úgy, hogy egy kedves barátunk, munkatársam, Takács Csaba, a Szövetségünk első ügyvezető elnöke, a Szabadság-szobor visszaállításának egyik motorja, nincs közöttünk.

Hosszú éveken keresztül minden októberi megemlékezés előtt Kolozsváron felidézte nekem azokat az időket, éveket, hónapokat, amelyek a múlt, az emlékezet visszaszerzésének gyötrelmes és szép szakaszai voltak.

Mi, erdélyi magyarok, a közösségünk egyik legnagyobb építőjét veszítettük el.

Hölgyeim és uraim!

Amikor hősökről beszélünk, többnyire a történelem nagy pillanataira, és a kor kiemelkedő, sokszor mártír hőseire gondolunk.

A szabadságharcban vagy egy diktatúrában könnyű felismerni a hőst: ő az, aki szembeszáll az elnyomással, az elnyomó hatalommal, akár az életét is kockáztatva.

Ők alkotják egy nemzet történelmi panteonját, az ő példájukhoz lehet visszatérni a nehéz időkben, ők mutatnak irányt az összezavarodott korban, segítő kezük átível évszázadokon. De ahhoz, hogy a hatásuk érezhető legyen, szükség van a ma, a mindenkori ma emberére.

Egy demokráciában, a szabad világban a hős sokszor nem az, aki rendkívüli dolgokat tesz, hanem az, aki a hétköznapi kötelességeit komolysággal, felelősséggel végzi. A történelmi emlékezet hordozója és a jövő építője. Aki teszi a dolgát, és közben a közösségéért is felelősséget vállal.

Ilyen a tanár, aki egy kis településen akkor is tanít, amikor már alig ül néhány gyermek a padban. Mert tudja, hogy minden magyar gyermek számít.

Ilyen a vállalkozó, aki a bizonytalan hónapok idején is megtartja a munkatársait.

Ilyen a fiatal, aki tanul, szakmát szerez, világot lát, majd hazatér, hogy itthon építse a jövőt.

Ilyen a helyi közösségszervező, aki nyugdíjasklubot működtet, kulturális eseményeket szervez, saját szabadidejét adja a közösségnek összetartja a közösséget, feloldja az ellentéteket – ha kell –, a közös cél érdekében mozgósít.

És hosszan folytathatnám a sort.

Közösségünk nekik köszönhetően őrzi a szabadságát és erősödik. Nem mondjuk elégszer, de köszönet jár érte.

És ez nehezebb, mint amilyennek elsőre látszik. Ugyanis a szabadságban mindig van lehetőségünk azt mondani: „nem az én dolgom. Nem szólok bele. Nem segítek annak, akinek segítségre van szüksége, mert van valami sürgősebb dolgom. Majd jön valaki más, és segít.”

Hölgyeim és uraim!

Minden október 6-án fel kell tennünk tehát a kérdést: milyen állapotban van ma a szabadságunk?

Sok mindent elértünk az elmúlt 36 esztendőben. Gyermekeink magyarul tanulhatnak, szabadon használhatjuk nyelvünket és jelképeinket. Erdély-szerte erős intézményeket, önkormányzatokat és politikai képviseletet építettünk.

Most éppen egy nehéz gazdasági időszakon megyünk át, de gondoljunk bele, hogy az elmúlt 108 esztendőben mikor volt könnyebb, mint ma? Mikor volt szabadabb az életünk, mint ma, ebben az országban? Közösségünk szabadságának állapotáról mégsem adhatunk végleges, megnyugtató választ.

Mert sajnos, amit kivívtunk, azt el is veszíthetjük.

A Szabadság-szobor története erre is figyelmeztet bennünket. Előbb bedeszkázták, aztán lebontották, végül nyolc évtizedre, nyolcvan évre elzárták a város elől. Ezért egy rossz szándék első jelét sosem szabad jelentéktelennek tekintenünk.

Ez is a rossz banalitása. Előbb csak egy kis lépés, amit elfogadunk, még elviselhetőnek tűnik, még valahogy meg lehet indokolni. Aztán egy újabb, már határozottabb ugrás, és addig, és addig, és addig, amíg zárul a kör. A rossz eluralkodik a társadalmon.

Ma sok minden megkeseríti az életünket, de a legnagyobb veszély a reménytelenség elfogadása, a bizalom felszámolása, a gyűlölködés. Vannak, akik azt mondják, hogy jöjjön az AUR, az nem is olyan rossz. Nem is magyarellenes, nem is veszélyezteti az intézményeinket, iskoláinkat.

A történelemből jól ismerjük az ilyen politikát. Ismerjük pontosan, hogy a rossz banalitása mire képes. Ne engedjünk teret neki! Ezt is tanítja a Szabadság-szobor emléke, a tizenhárom Aradon kivégzett hős katona öröksége. Egyszerre fogja elvinni a szabadságunkat, ha engedünk, és az emberi méltóságunkat.

Nem legyinthetünk rá, mert ma ez a politika sokak támogatását élvezi. Nem azért mondom, hogy féljünk, hanem azért, hogy ne legyünk közömbösek. Nem azért mondom, hogy féljünk, hanem azért, hogy ne adjuk fel a reményt, és bízzunk egymásban. Higgadtan, időben és világosan kell nemet mondanunk minden gyűlöletkeltésre.  

A Szövetségünk minden magyarellenes törekvéssel szemben fellép. Ez a dolgunk: megvédeni közösségünk jogait, közösségünk méltóságát.

Tisztelt aradiak!

A szabadság nem csak a véleménynyilvánítás vagy a vallásgyakorlás, de még csak nem is a közösségi jogok érvényesülésének a szabadsága.

A szabadság azt is jelenti, hogy nem kell félnünk. Nem félünk, mert nincs, miért. Nem kell félnünk az elnyomástól, nem kell félnünk a háborútól, nem kell félnünk a nélkülözéstől.

Nem vagyunk hibátlanok – egyikünk sem. Volt, amiben tévedtünk, és volt, amikor nem voltunk elég erősek. De mindig azt vállaltuk a nehéz döntésekkel is, hogy az erdélyi magyarok érdekeit képviseljük.

A nehézségben irányt kell mutatnunk, célt kell tudnunk adni, és a remény tüzét táplálnunk kell: túl leszünk a mostani nehézségeken, ennél nehezebb időket is túléltünk, együtt képesek vagyunk rá.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Mi marad egy ember után?

Az, amit másokért tett, és mindaz, amit a közössége továbbvisz belőle.

Az aradi vértanúk mindegyike hibázhatott néha, és hozhatott vitatható döntéseket élete során. De a nagy és fontos pillanatokban helyén volt az esze, helyén volt a szíve mindegyiknek: a legnagyobb áldozatot vállalták a szabadságért. A nemzet szabadságáért. Ma nincs szükség ilyen nagy áldozatra. A hétköznapok csendes hősei pedig naponta tesznek azért, hogy legyen magyar jövő Erdélyben. A tanár, a munkavállaló, a vállalkozó, az idős ember, a fiatal, mindenki.

Amit ma természetesnek tartunk, azért valaki tegnap megdolgozott, áldozatot hozott. Amit holnap természetesnek szeretnénk látni, azért ma nekünk kell megdolgoznunk. És a mi gyermekeink is a maguk idejében meg fognak küzdeni azért, hogy megőrizzék az örökséget, és jövőt építsenek rá. Ez minden nemzedék feladata. Kivétel nélkül.

Az aradi tizenhármak nem voltak egyformák. Származásban, anyanyelvben és vallásban különböztek egymástól, de a magyar szabadság ügyében egymásra találtak.

Nekünk sem kell mindenről ugyanazt gondolnunk: vitatkozhatunk, bírálhatjuk is egymást. A szabadság ezt is jelenti.

De felelősséget is jelent. Amikor iskoláink, anyanyelvünk, jelképeink vagy közösségeink veszélybe kerülnek, egymás mellett a helyünk. Egymást bírálhatjuk, de nem hagyhatjuk egymást védtelenül.

Közösségünk a legnehezebb időkben is megvédte magát, ezt tanultuk. Mert minden nemzedékben voltak olyanok, akik tudták, mi a dolguk, és számíthattak egymásra.

Most ez a felelősség a miénk. És amíg összetartozunk, lesz erőnk megvédeni mindazt, amit elődeink ránk hagytak, és felépíteni azt, amit gyermekeinknek tovább akarunk adni.

Éljen az aradi tizenhárom!

Éljen a magyar szabadság!

Isten tartsa meg Erdély, Partium és Bánság magyar közösségeit!